This ain't nothin' but a Heartbreak Town Square people in a world that's round And they watch you dancin' without the sound It ain't nothin', no nothin'
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Leigh-Anne szerette azt az érzést, mikor a bemelegítő nyújtás során, izmai és izületei megfeszülnek. Éppen a tornára speciálisan kialakított kemény, mégis ruganyos szőnyegen gyakorolta a spárgáját. Az ő szintjén ez már alaptudásnak számít. A talajgyakorlatok és a felemás korlát volt a kedvence, bár az előbbiben eredményei szerint ügyesebb volt. Az edző is vele szerette bemutattatni a különféle gyakorlatokat. A lány hibátlanul mutatta be nekifutásból, dobbantó nélkül a szaltókat, a levegőben végrehajtott forgásokat, cigánykereket, kézenállásokat, sasszékat egyetlen folyamatos sorozatban és mindig egyenes háttal, a talpán érkezett meg. Egy másodpercre sem veszítette el a ritmust, a kontrollt, az erőt, energiát és egyensúlyt.
Az évek gyakorlata és tapasztala során Leigh-Anne egy dolgot szeretett meg a gimnasztikában. Még pedig, hogy teljesen uralta saját testét. Annak minden porcikáját. Olyan izmai működtek folyamatosan, amik egy edzetlen emberben talán nem is aktivizálódnak egy élet alatt. Ilyenkor minden az irányítása alatt volt, a teste engedelmeskedett az agynak és annak minden parancsának.
A talajgyakorlatok után végre a felemás korláthoz léphetett. Tenyerét megforgatta a fehér magnéziumporban, hogy jobban kapaszkodjon. Dobbantó nélkül is tudott akkorát ugrani, hogy elkapta a felső korlátot. Egyik lábát átvetve fordult egyet, majd néhány másodpercig élvezte a jó levegőt a 240 centiméter magasban. Ezen a szeren volt talán a legszabadabb és legteljesebb. Ilyenkor teljesen tiszta volt az elméje. Nem aggódott semmin, nem idegeskedett és semmilyen rossz érzés vagy szorongás nem kerítette hatalmába. Megszűnt ez a ronda világ. Gotham, ez a sötét, éhes, veszélyes város minden csúfságával együtt.
Edzés után buszra szállt. Már besötétedett és esett az eső. Helyet is foglalt az ablak mellett és az üvegen legördülő cseppeket nézegette, hogy ne a sok szomorú és megkeseredett ember arcát kelljen. Csendes kisemberek, átlagos, szegény népség, akiket a veszély és a sötétség üressé tett. Nem szólt egymáshoz senki, mindenki vagy a maga dolgával volt elfoglalva, vagy érzelemmentes arccal nézett ki a fejéből. A buszmegálló, ahol leszállt egy kisbolttól nem messze esett. Annak a sarkán volt egy szűk, kivilágítatlan utca. Annak az utcának a végefelé volt a lépcsőháznak az ajtaja, a repedt falú, vakolatfoltos és több éves, tépett-szaggatott hirdetésekkel és körözési plakátoktól díszes lépcsőház harmadik emeletén pedig az a kicsi, öreg lakás, ahol Leigh-Annet hazavárták. Megforgatta a kulcsot a zárban és még alig lépett be az esőtől és pocsolyáktól átázott cipőjével, a fehér perzsaszőrű macska, Márvány oda is lépegetett hozzá, hogy dorombolva köszönjön neki.
- Márvány, hadd vetkőzzek le! – korholta a macskát. Az állat összehúzta nagy, kék szemeit és türelmetlenül fújtatott egyet. Leigh-Anne gyorsan felakasztotta dzsekijét és ledobta cipőit. Egyik karjában a macskát tartotta, míg a másikban táskáját ragadta meg és a folyosó után egyből nyíló nappaliba sétált.
