Hold on to happiness

k e t t ő

〜 Hold on to happiness 〜

Dantét, papáék labradorát arrébb tolva tudtam csak kinyitni az ajtót, a játékos kutya annyira örült nekem, hogy még a szobába is követett, fejét végig az egyik kezemnek nyomva. A szobám alig változott valamit, egyedül a plusz egy ágy és a plusz íróasztal lett kivéve, ami annó a Wayne bácsié volt, apa testvérének a mozdítható dolgai. De a régi bandák poszterei, a könyvek és az egyéb tárgyak mind megmaradtak, amiket úgy szerettem. Ilyenkor olyan érzésem volt, mintha egy időutazáson vettem volna részt, és visszakerültem a szüleim fiatalkorába, amikor a lemezek már-már kimentek a divatból, a CD-k lassan átvették az uralmat, és minden pénteken felmentek a városba, a diszkóba.
Papa azt mondta, ha kipakoltam mindent és kellőképpen kipihenten magam, felmehetünk a városba egyet fagyizni és járkálni, amibe azonnal belementem, így apám szobájának elemzése alatt pihentem, és már vettem is a cipőmet. Több óra utazás után, amikor csak akkor álltam fel, ha a mosdót kerestem, nem vágytam másra. Séta, mozgás, mindegy, csak ne üljek!

Így történt az, hogy a városban, amíg papáék leálltak egy ismerőssel beszélgetni, addig én egy kicsit elcsatangoltam, jól alaposan megnéztem a rég nem látott várost. Úgy éreztem magam, mint egy turista, ahogy megálltam a zenebolt előtt, hiszen ködös emlékeimben egyáltalán nem rémlett. Így kisebb hezitálás után határozottan kinyitottam az ajtót és beléptem.
Minden szavam elhagyott, egyszerűen csak álltam és néztem a mesés, szörnyen retro boltot. Kellemes színű, de azzal a borzasztó mintás tapétával voltak bevonva a falak, világos, kopott bútorok, üveges szekrények, bennük törékenynek tűnő antik tárgyak, és narancssárga színű, párnázott fotelek. A falakon bekeretezett fekete-fehér képek, és énekesek képével ellátott plakátok. Nagy polcok voltak tele bakelit lemezekkel, CD-kkel, kazettákkal, külön sarok volt a szerkezeteknek, amik megszólaltatták ezeket, az egyik fal mentén egy hatalmas szekrény állt, ami tele volt tekercsekkel, gondoltam az üzletben kitett poszterek lehettek azok. Csodálatos volt az egész, de tovább ámulni nem is tudtam, mert ekkor észrevettem az eladót, mire próbáltam összeszedni magam, ami nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam.

- Jó napot, kisasszony!

- Jó napot - köszöntem vissza az hatvanas, mosolygós férfinak, aki akkor mászott ki a pult mögül, amikor teljesen felé fordultam. A férfinak is olyan hangulata volt, mint a boltnak, az a kellemes retro beütés, amikor még tök normális volt lemezboltba járni, és nem volt ekkora ritkaság.

- Még nem láttam magát errefelé, nyaraló, igaz-e? - állt elém kíváncsi mosollyal az arcán. Szörnyen szimpatikus volt, az az igazi öreg, aki egy kis város szülötte, hát őszintén válaszoltam neki.

- Igen, a nagyszüleimnél nyaralok.

- Nocsak, az öreg McHearték unokája a kisasszony? Jaj, hát az a jó Bernard magácskáról beszél már egy hete! Én Ed vagyok, nyugodtan hívhatsz Ed bácsinak, ahogy itt mindenki.

Ezen felnevettem, hiszen ez teljesen papára vall, mindenkinek elmesél minden újdonságot, minden jó hírt. Amikor felvettek a középiskolába, akkor az egész falu arról beszélt, hogy mire megy majd a McHeart unoka az irodalom szakkal. Persze, azóta minden sikeremről beszámol, hogy megmutassa "az ő unokája márpedig sokra viszi!", és ebben szentül hisz.
Vigyorogva néztem fel a bácsira, s még egyet halkan nevetve ráztam meg a kezét. Alig vagyok itt, de már többet mosolyogtam és nevettem, mint otthon.

- Josie vagyok - mutatkoztam be.

- Áh igen, Bernard rengeteget mesélt rólad, kicsi. Tudod, mi katonatársak voltunk, és azóta is boldogítjuk egymást! No mesélj, az egész nyarat itt töltöd?

- A szüleim válnak, és ide küldtek a nyárra, hogy ne nézzem végig - meséltem neki keserű száj ízzel, miközben bentebb léptem a boltba, és megcéloztam egy polcot.

- Áh hallottam! Borzasztó, hogy erre jutottak végül, sajnálom kicsi - becézett visszafogott mosollyal, majd gyengéden megfogta a vállam és a szembe lévő polchoz tolt. - Nézelődj nyugodtan, a zene mindenre megoldás, hát keress valamit.

Én pedig mosolyogva estem neki az albumoknak. Különféle énekesek és bandák lemezei voltak sorba, de amint észrevettem a Deep Purple egyik albumát, amit kiskoromban sokat hallgattunk apával, azonnal azért kaptam és mosolyogva a bácsi felé fordultam. Azonban ekkor lépett be a boltba ő, aki egy pillanat alatt felkeltette a figyelmem, és teljesen elvesztem ott helyben. Világoskék, rövid farmerben volt, és egy fehér, ujjatlan ingben, sötét haja kiengedve pihent vállain, szeplői boldogan táncoltak porcelánszerű arcán, s azok a mogyoró barna szemek, ahogy megtaláltak engem, azt hittem ez a bolt már nem lehet mesésebb. De belépett ő, s rácáfolt az állításomra.

- Áh, Kitty! Gyere fiam, gyere csak - kiáltott fel boldogan Ed bácsi, majd korához képest egész gyorsan a pult mögé szaladt. - Pont időben, tegnap érkezett meg, és azonnal el is tettem neked, te gyerek - emelte fel a Frank Sinatra albumot, ami amiatt megcsillantak a szemei. Oh istenem, én meg még mindig lefagyva figyeltem őt.

- Jaj ez csodálatos Ed bácsi! - vette kezébe a régi darabot, s azt forgatva jól megnézte. Majd hirtelen felém fordult és a kezemben tartott helyenként ragasztott albumra mutatott. - Deep Purple? Nekem is a Machine Head a kedvenc albumom tőlük.

Én ott helyben szörnyet haltam.