𝘔𝘦𝘭𝘢𝘯𝘰𝘮𝘢 | ✔️

°° 1. ᶠᴱᴶᴱᶻᴱᵀ°°

ᴹᴱᴸᴬᴺᴼᴹᴬ ᴹᴼᴼᴿᴱ

Figyeltem, ahogyan a kis tasakban lévő folyadék, cseppegben folyik végig az átlátszó csőben, aminek branülös vége, jobb karhajlatomba van beszúrva. A gyógyszer feszítő érzése, ami minden alkalommal szét feszíti vénáimat, ismerősként köszöntött. Megint... Minden évben eljátszuk ugyanezt. Úgy néz ki, hogy meg gyógyultam, aztán persze kiderül, hogy ilyesmiről szó sincs. Még egészen kicsi voltam, nagyjából olyan öt éves lehettem, amikor melanoma-t állapítottak meg nálam. Ez egy bőrbetegség, aminek sajnos olyan hátülutője van, hogy ha nem diagnosztizálják időben, akkor sajnos áttéteket sző a tüdőben, agyban, májban és minden fontos belső szervben. Kiskoromtól kezdve jártuk a szüleimmel a kötelező vizsgálatokat. Gyakorlatilag nem volt olyan évünk, minek felét nem a kopár, erősen málló, fertőtlenítő szagtól bűzlő kórházban töltöttük volna.  Minden évben ezek a civódások, nyűglődések, ráadásul én miattam. A szüleim hiába szeretnek és tesznek meg értem mindent, tudom, hogy a bankszámlájuk már nekik is véges, a kormány pedig nem támogat minket anyagilag. Egy ember tudna segíteni a szorult helyzetünköt, méghozzá a nagyapám, azonban tudtam, hogy anyáék ha belegebednek, sem hajlandóak beszélni vele. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy miért romlott meg a szüleim és nagyapa között a kapcsolat. Nagyjából akkor találkoztam utoljára papával, mielőtt még megállapították volna nálam ezt a cukker betegséget. Vagyis jó tizenöt éve.

Fáradtan, ólómsúlyú pilláimat rebegtetve, néztem ki a hatalmas ablakon, amely mellett ültem. Nyár volt. A kedvenc évszakom, rajtam viszont mégis a szürke, YALE feliratú pulóverem volt. Vékony lábamat egy fekete cicanadrág takarta, míg zoknis lábamra a kedvenc, rózsaszín, fülekkel ellátott mamuszom virított. A kórházzal szemben laktunk, így feleslegesnek tartottam, hogy rendesen öltözzek fel.

Úgyis csak a gyógyszerek miatt jöttem, utána meg mehetek haza. — gondoltam én.

A szoba ajtaja kinyílt, majd becsukódott. Arra fordítottam fejemet, ahol kedvenc férfi ápolóm, Gregori lépett be, arcán hatalmas mosollyal.

– Szia, Mano – köszönt vidáman, a húszas évei végén járó, egyébként szexi férfi. Gregorio kiköpött mása volt, Brad Pitt fiatalkori énjének, annyi különbséggel, hogy amíg a színésznek szőke haja és kék szeme, addig az ápolómnak fekete haja és zöld szeme volt. A többi mind stimmelt.

– Szia, Greg! – hangom fáradtan csengett a belém tömött adag miatt. Az utolsó csepp után, azonban Greg kiszedte belőlem a branült, minek helyére egy raktapaszt tett, hogy ne vérezzem össze az egyetemi pulcsimat. Mintha annyira járnék egyetemre.

– Doktor Oravecz látni szeretne. Ott van az irodájában, szóval elkísérlek! – segített ki, az egyébként igencsak kényelmes, fehér műbőr fotelből. A hirtelen felállásom miatt, egy percre meginogtam, ami miatt a mellettem álló férfiba kapaszkodtam. Ő azonnal átfonta bal kezét derekamon, míg jobb kezével erősen tartotta karomat. Amint nem ugráltak apró, fekete pontok a szemem előtt és már biztos lábakon álltam, a fekete tornazsákomat — amiben telefonom, fontos irataim, kulcsom és egy üvegvíz, valamint az eddigi leleteim voltak —, a vállamra dobva, lépdeltem lassan a férfi mellett.

– Szerinted, milyenek az eredményeim? – utaltam a múltheti vizsgálatokra. Gregorio fájdalmas mosolyra húzta ajkát, s nem felelt. Ebből tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok.

Rekedt sóhajt engedtem ki ajkam közül, miközben beléptem kezelő orvosom irodájába. Az ötven éves, picit duci, őszhajú és szakállú férfi, az asztala mögött ült, belemélyedve papírjaiba. Érkezésemre, viszont azonnal felkapta fejét.