𝘔𝘦𝘭𝘢𝘯𝘰𝘮𝘢 | ✔️

°° 2. ᶠᴱᴶᴱᶻᴱᵀ°°

Lando Norris

Egyszerűen hihetetlen volt! Itt ül mellettem egy nő, aki baromira dögös, függetlenül attól, hogy egy szürke YALE feliratú pulóver, fekete cicanadrág és rószaszín, nyuszifüles mamusz volt rajta. Ereje és kitartása rengeteg volt, ez látszott is rajta.

Melanoma, a furcsa neve ellenére is, igazán gyönyörű volt. Bár a bő pulóvere miatt nem láttam teljesen, a lába illetve arca soványságából arra következtetek, hogy a betegsége miatt, baromira sovány.  Tulajdonképpen, ha bal kezemet a combjára simítanám, félő, hogy háromszor is átfognám ujjaimmal. Ráadásul ha soványsága nem lenne elég, még a hosszú, egyébként a napfényben gyönyörűen ragyogó, mogyoró barna haja is hullik neki, legalábbis én erre tudok tudod asszociálni, ritkasága, valamint a fejbőre kicsi látszata miatt. Nem tudom, hogy miért, de aggódni kezdtem a lányért. Régebben történt velem hasonló eset, csak ott az akkori legjobb barátom, Nolen hunyt el, leukémiában. Emlékszem, totál gallyra vágott, hiszen a barátomról volt szó. Én mondjuk amúgy is egy érzékeny srác vagyok, hiába mutatok mást a médiafelé. Képes vagyok elérzékenyülni azon, ha az időmérő napján tönkre megy a kocsim, vagy ha a barátaim veszekszenek, vagy ha a közvetlen közelemben történik valami tragédia. Emiatt már járok pazichológushoz, mert szerintem ez nem teljesen normális.

A piros lámpánál állva, tekintemet a balomon ülő lányra vezettem. Haját nem tudom, hogy mikor, de összefogta egy laza kontyba, ami miatt tökéletes rálátásom nyílt, nyakára. Láttam, amint a vékony bőrréteg alatt, az aprócska ér sebesen lüktet.
Kezét ölében tartotta, halántékát az ablakhoz szorította. És persze ha nem nézek rá, akkor soha nem fogom észrevenni, ahogyan remeg. Fázna talán?

Óvatosan megfogtam a kezét, ami miatt hirtelen kapta rám pillantását. Azonban engem nem érdekelt, csakis az, hogy a keze jéghideg az enyémhez képest. Így a kezét elengedve — ami miatt rendesen bizsergett a kezem — tekertem fel, nyár közepén, a fűtést.

– Köszönöm! – motyogta halkan, fejét lehajtva.

– Legközelebb nyugodtan szólj! Nem harapok! – mosolyogtam rá, mire hasonlóan tett. Istenem, az a tökéletes mosoly! Szegénykém, mennyi mindenen mehetett keresztül? Mármint az stimm, hogy a betegsége miatt rendeget dologgal kellett szembenéznie. Csodáltam a kitartását és valahol mélyen, önmagamra emlékeztetett. Én is ugyanilyen kitartó vagyok, már ami a munkámat illeti.

– Lando – ejtette ki halkan nevemet, mire szívem egy aprót dobbant. Senki nem ejtette még ki így a nevemet. Ilyen tökéletesen, ilyen gyönyörűen.

– Igen? – néztem a hamuszürke, égszínkék kozmoszokba.

– Danielék öt perce indultak el, te pedig feltartod a sort! – mutatott előre, majd hátra. Hoppá! Egy kicsit elkalandoztam. Még a dudát sem hallottam.

Sebességbe kapcsolva, indultam el. Kicsit elszégyelltem magam, amiért autóversenyző létemre, ennyire nem figyeltem oda a lámpára. De hé, ez nem csak az én hibám volt! Lehet, hogy eszméletlenül sovány, de ettől függetlenül, baromi gyönyörű volt Melanoma.

– Bocsi! – szabadkoztam azonnal, amint felvettem a tempót a forgalommal. – A gondolataim egy kicsit elkalandoztak. Nem figyeltem a lámpát! – vakartam meg gyorsan tarkómat, majd kezemet visszacsúsztattam a kormányra.

– És merre kalandoztak a gondolataid?

– Öhm... – most valljam be neki, vagy találjak ki valamit? Mi van, ha bevallom neki, hogy ő körülötte forognak a gondolataim, és ezáltal megkapom tőle az elutasítást?! Ahhoz nekem túl érdekesnek tűnik, hogy ily hirtelen kicsússzon a kezeim közül. Végül a bent tartott levegőt kifújva, válaszoltam meg a kérdését. – Körülötted forognak a gondolataim.