𝘔𝘦𝘭𝘢𝘯𝘰𝘮𝘢 | ✔️

°° 6. ᶠᴱᴶᴱᶻᴱᵀ°°

Lando Norris

– Jaj, anya, annyira nem tudom, hogy mit csináljak! – fakadtam ki édesanyámnak a telefonba.

– Először is, mondjuk felhívhatnál reggel, nem pedig hajnali fél egykor! – morgolódott anya a telefonba, álmos hangján. – Másodszor pedig, tényleg felhívhatnál reggel, mert a felét nem értettem annak amit mondtál.

– De reggel nem tudom, hogy mikor tudnék veled beszélni.

– Ezért hívtál inkább most? – akadékoskodott anya, miközben hallottam a vonal tulsó felén némi szöszmötölést. Bólintottam a kérdésére, noha tudtam, hogy nem láthatta.

– Igen. – hunytam be szemeimet, miket bal karommal el is takartam.

– Jó, kijöttem a konyhába. Most kezd el előlről az egészet! – sóhajtotta szülő anyám, mire én elkezdtem az elejéről mondani. Beszámoltam neki arról, hogy miképp ismertem meg Melanomat, hogy én vittem kórházba, a betegségéről meséltem, arról, hogy kapott tőlem egy cicát, arról, hogy milyen érzések vannak bennem, amikor a közelemben van, vagy amikor távol van tőlem. Továbbá elmondtam neki, hogy milyen vékony, ám én mégis csodálattal tekintek rá. Elmondtam, hogy mennyire aggódom érte és, hogy legszívesebben egy percre sem mozdulnék el mellőle. Hogy mennyire megviselte, amikor a doki közölte vele, hogy az agyában lévő tumor megnagyobbodott.

Amikor a mondandóm végére értem, a vonal másik felén, mély csönd volt. Azt hittem, hogy anya elaludt, vagy letette, ami miatt egy percre el is tartottam fülemtől a telefont, hogy megnézzem, de nem tette le. Mélyet sóhajtott.

– Kicsim, tudom, hogy mi a te problémád! – szólalt meg percekkel később.

– Micsoda? – ültem fel hirtelen a matracon, előre meredve a félhomályban uralkodó szobában, mialatt anya válaszát vártam.

– Nem mondhatom el. Neked kell rájönnöd. Azt viszont tudnod kell, hogy amint rájössz, foggal körömmel fogsz harcolni a lányért, még ennél is jobban! Hidd el nekem, kicsim. – anya lágy hangja, éket vert a fejemben. Mi lehet a baj velem? Miért nem mondja el?

– Miért nem mondod el azt, amire rájöttél? – kérdeztem.

– Mert mint említettem, erre neked kell rájönnöd!

– Oké. Szeretlek anya!

– Én is szeretlek kicsim! És Lando? – ejtette ki nevemet gyorsan anya, mielőtt letettem volna a hívást.

– Igen?

– Ha megkérhetlek, legjözelebb ne hajnali fél egykor hívj fel! – nevetett anya, mire én is elnevettem magam. Aztán bontottam a hívást.

Fáradt sóhajt kieresztve ajkaim közül, ismét hátra dőltem a matracon. Nem tudom, hogy miképpen fog alakulni a köztünk lévő nagy kérdőjel a lánnyal, azt viszont tudtam, hogy szeretném, ha lenne közös jövőnk. Én még egy olyan jövőt is elfogadnék, amiben csak a legjobb barátja vagyok, csak ne kelljen messze lennem tőle! Mert bár ő nem hiszi el, én hiszek abban, hogy meg fog gyógyulni, és egyszer majd családot fog alapítani. Vagyis nagyon ebben reménykedem. Melanoma Moore egy csodálatra való személy, aki igazán megérdemli az életet. Megérdemli a boldogságot egy férfi oldalán, akivel majd családot alapíthat. Noha tudtam, hogy nem pont én leszek az a férfi, mert esélytelen, hogy rám barátnál többként tekintsen, de ha kell, én mindig ott leszek neki.

Eme gondolatmenetem, illetve anya szavai miatt, az agyamban lévő fogaskereket vad vágtákba kezdtek. Tovább folytattam a gondolat menetemet, miszerint majd egy másik férfi öleli, csókolja, alszik vele együtt, meg ilyenek. Illetve azt is elképzeltem, amint annak a másik férfinak mondd igent az oltár előtt, hogy neki szül gyerekeket, hogy őt fogja szerelmemnek hívni, vele alszik egy ágyban. És erre a gondolatra őrülten féltékeny lettem. És itt jöttem rá arra, hogy anya mire célzott. Kellett egy kis idő, míg teljesen eljut az agyamig az, amit a szívem már egy ideje tudott; hogy bele szerettem Melanoma Moore-ba. Azt nem tudom, hogy mikor és hogyan, bár az igaz, hogy egy sejtésem az van. Méghozzá aznap, amikor megláttam, hogy haláli nyugalommal sétált be a nagyapja irodájába, majd ugyan ilyen nyugodtsággal szólal meg. Akkor szerethettem bele.