𝘔𝘦𝘭𝘢𝘯𝘰𝘮𝘢 | ✔️

°° 8. ᶠᴱᴶᴱᶻᴱᵀ°°

ᴸᴬᴺᴰᴼ ᴺᴼᴿᴿᴵˢ

- Haver, elárulnád végre, hogy mi a franc ütött beléd? Két napja viselkedsz hűvösen szegény lánnyal. Mit tett, ami miatt így semmibe veszed? - támadt rám Daniel, amikor Melanoma elsétálva mellettünk, egy szó nélkül ment a szobájába. Való igaz, két napja nem foglalkozom vele. Miért? Mert a könyvtárban történtek után, eléggé megbántott. Az őszintét bevallva, nem erre számítottam. Pedig én tényleg mindent megtettem, hogy kifejezzem neki, hogy mennyire szeretem. Erre ezt kapom?

Sóhajtottam egyet, miközben a lány után néztem. Aztán Danire pillantottam.

- Elvittem a kedvenc könyvtárába, ahova mindig is elakart jutni. Ahol a Harry Potter egyik részét forgatták. És... megcsókoltam. De utána minden rosszabb lett... - kezdtem bele.

Csak néztem, amint a lány boldogan fordult körbe és körbe a hatalmas könyvtárban. Nem tagadom, sokat beszéltem az anyjával, aki elmondta nekem, hogy ez volt az egyik nagy vágya. Hogy ebbe a könyvtárba eljushasson. Én pedig teljesítettem neki. Habár neki nem mondtam, de én ezt a mai kis kalandunkat úgy fogom fel, mint egy randit. Titokban elhoztam randizni. Egyszerűen annyira aranyosan fordult körbe körbe, nézelődött kíváncsian, hogy arra szavakat nem találok. Arra jöttem rá, hogy tök mindegy, mióta ismerem, még a betegsége sem érdekel. Napról napra egyre jobban bele szeretek ebbe a csodálatos és életerős nőbe.

Amikor leesett neki, hogy hova hoztam el és könnyes szemekkel fordult felém, már akkor megakartam csókolni. Mikor pedig sikítva ugrott a karjaimba, s a fejét a nyakhajlatomba rejtve, suttogta folyamatosan a 'köszönöm' szót, már ott tudtam, hogy történjen bármi én ma megfogom csókolni. Csak arra nem számítottam, hogy mikor fejét elhúzta, közel lesz hozzám. A következő pillanatban pedig óvatosan nyomtam ajkaimat ajka ellen. Először meglepődött, ami miatt azt hittem, hog hiba volt, s mikor kezdtem volna elhúzódni, ő akkor visszonozta a csókot. Az az érzés, ami körbe lengett. Az igazat megmondva, csakúgy, mint a lánynak, nekem is ez volt az első csókom. El sem tudtam hinni, hogy végre megcsókoltam, amire már napok óta vártam. És végre megtettem.

Jobb kezemet a derekára fontam, míg bal kezemet az arcára simítottam. Ő beleremegett a csókunkba, s mosolyogva húzódott hozzám közelebb. Végül nem tudom miért, de ellökött magától, s távolabb sétált tőlem. Fel és alá kezdett el járkálni, gondterhelten.

- Mi a baj? - közelítettem hozzá.

- Ne, ne gyere közelebb! - emelte fel védekezően kezeit.

- Melanoma, mi a baj? Csináltam valamit? - álltam meg, a sírás szélére kerülve.

- Ez... ez óriási nagy hiba volt. Ezt nem... nem kellett volna! - fordult felém, könnyeinek utat engedve.

- Melanoma, könyörgöm! Miért?

- Azért, mert haldoklom, Lando! Velem nem lennél boldog! Na meg az jó lenne neked, hogy ha két futam között, a kórházba jönnél be hozzám? Végig bírnád azt csinálni, hogy amíg a többi pilótának ott van a barátnője, addig te a kórházban fekvő barátnőddel skypeolnál? Nem akarok ekkora terhet tenni rád. Hiba volt a nagyapához költöznöm! - suttogta mondandója végét.

- Az ég áldjon meg! Nekem ez is elég lenne! Szeretlek! Hallod? Szeretlek! És érted bármire képes lennék! Ha kell, akkor a futamok között megyek be hozzád a kórházba. Támogatni foglak. És ne mondd azt, hogy haldokolsz, mert meg fogsz gyógyúlni! - fogtam meg kezeit.

- Ne mondd ezt, Lando! Nem szerethetsz egy haldokló nőt! Lando, én meg fogok halni. Számomra nincs remény. Hát nem érted? Nem akarlak a saját dolgomba sodorni. - motyogta halkan, szemembe nézve.