Ki a szörnyeteg?

Első nap

Ben tényleg mindent elintézett, ahogy mondta. Minden nem létező ajtó, ami a 19B-be vezetett fennakadás nélkül nyílt ki előttem, ahogy egyik folyosóról haladtam a másikra. Amikor beszálltam a liftbe, amivel egyenesen a laborba terveztem menni, előhúztam a zsebemből a telefonom, és még egyszer átolvastam az aktát, amit Ben küldött még hajnalban.

Azt rögtön láttam, amint megkaptam az adatokat, hogy szánalmasan kevés információ található benne. Az androidról szinte minden adatot titkosítottak, annyira új volt még. ALEX-0119B. Az Alex egy mozaikszó, amit a modell és típus megnevezésekből raktak össze. Minden prototípus esetében így járnak el, nem volt ebben semmi furcsa. Viszont az azonnal szemet szúrt, hogy a szavak, amikből az ideiglenes név összeállt, nem jelentettek semmit. Máskor ezek is utalnak az android funkciójára, rendeltetésére, de az ALEX esetében még kapaszkodót sem hagytak nekem. Ben tényleg mindent megtett, hogy ez a feladat abszolút kihívás legyen. 

De ez mégsem terelte el a figyelmemet a gyanús részekről. Mi okuk lenne ilyen mértékű titkolózásra? Mégis, ha Ben játszani akar, és rávenni, hogy magam járjak utána, egyelőre még sikerült bevonnia. Ezért nem zavart igazán, hogy a file-okból szinte sem semmi sem derült ki a páciensemről. Annyi információ morzsát szórtak csak nekem, hogy tényleg a legelső a hozzá hasonlók sorában. Ezen kívül a mentális állapotát tartalmazták a file-ok, miszerint az android magába fordul, és alig reagál külső ingerekre. Szinte katatón. Ezt persze sikerült jó hosszan és hangzatosan megfogalmazniuk.

És ennyi. Meg egy fotó, amit mellékeltek Alexről. És magasságos teremtő! Nem tudom, kinek a keze munkáját dicséri, de csodálatos látvány. Vörös-szőke haj, sápatag bőr, szürke szemek, és... szeplők! El sem hiszem, hogy valaki vette a fáradtságot, hogy szeplőket tervezzen egy androidra! Minek? De azt el kell ismernem, hogy öröm ránézni. Ezer hála a teljes alakos, meztelen fotóért.   

Magas, legalább 190 centis atléta alkat, olyan kidolgozott izmokkal, ami már önmagában is a bűn határát súrolta. Összefoglalva, Alex egy igen vonzó és megnyerő, harmincas évei közepén járó férfinak tűnt. Élőnek. Nem majdnem, nem szinte, hanem teljesen élőnek. Az is hozzájárult ehhez az illúzióhoz, hogy nem tettek jelölést a nyakára, vagy a homlokán, ami egyértelműen jelezte volna, hogy csak egy gép. Ha nem tudtam volna róla, hogy android, biztosan nem vonom kétségbe, hogy hús-vér ember.

Éppen ezért kifejezetten furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Milyen célra tervezték? Szexuális szolgáltatásokra? Kézenfekvő válasznak tűnt már csak a vonzó megjelenése miatt is. Egyébként ha lennének testi vágyaim, biztos, hogy én magam is sorban állnék egy ilyen mesterműért. Mert azt minden érdektelenségem ellenére is el kellett ismernem, hogy erre a prototípusra már csak ránézni is jól esett.     

Nem tudtam volna megmondani, hogy munkába tartva hány alkalommal vettem elő a telefonomat, csakhogy Alex jellegzetes vonásait nézhessem még egy kicsit. Persze tudtam, miért vonz ennyire. Ismertem annyira Bent, hogy ez ne legyen kétséges előttem, biztos vagyok benne, hogy azért tervezte így, mert vonzónak akarta megalkotni. És mivel az utóbbi időben kezdtem jobban kiismerni az állítólagos barátomat, az sem lepett volna meg, ha ezt az egészet azért alakította volna így, hogy valaki olyanon tesztelje le az új androidot, aki semmilyen vonzalmat nem szokott érezni mások iránt.

Ez lennék én. Egy kezem meg tudom számolni, hányszor vágytam másokra az életemben. És erre most tessék. Ben az utamba dob egy androidot, akivel még egy szót sem váltottam, és már most nem találtam nyugtot tőle. Visszacsúsztattam a telefonom a zsebembe, vettem egy nagy levegőt, és beléptem a 19B-be.  

A tágas térbe lépve Ben fogadott. Őszintén megvallva nem is számítottam másra. Körbevezetett a laborban, amire egyáltalán nem voltam rászorulva, hiszen a 19B pontosan ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik másik az intézetben. És még azt sem mondhatom, hogy a felszereltségétől fenékre csücsültem volna, ugyanis semmi több nem volt benne, mint a többi laborban. Azt hiszem, ebből a szempontból némiképp csalódást okozott.

Aztán megláttam. Alexet. És még a lélegzetem is elakadt. A labor pihenő sarkában elhelyezett kis asztal mellett ült, és egy bögrét szorongatott. Ugyanolyan szürke kezeslábast viselt, mint bármelyik labor dolgozó, és ahogy kisöpört a homlokából egy fényes szőkés-vörös tincset, még az agyműködésem is leállt. Mi a franc van velem? Ez csak egy robot! Fém, kerámia, huzalok, mesterségesen növesztett bőr és szövetek... Én meg szinte nyáladzani kezdek, mint egy tini a kedvenc szappanoperáján...

Gondolatban megráztam magam, és még egy kijózanító pofont sem felejtettem el adni magamnak. Az hiányzik még, hogy Ben észrevegyen rajtam bármit, aztán életem végéig ezt hallgassam. Vagy az ő élete végéig, mert egészen biztosan megfojtanám rövid időn belül.
Ismét visszafordítottam pillantásom Alex felé, és úgy tettem, mintha behatóan tanulmányoznám. Végülis azt tettem, csak akkor épp semmi professzionális nem volt a vizslatásomban. Azt próbáltam megfejteni, milyen kidolgozott mélységeket és domborulatokat találnék a kezeslábas alatt, ha lehúznám a cipzárt, és lefejteném róla azt a ronda szövetet. Minta nem láttam volna a fotót róla. És emiatt is, meg azért is, mivel Ben tervezte, tudtam, hogy kifogástalan remekmű ez az android a ruha alatt is. Sőt meg voltam győződve hogy a fotó még csak megközelítőleg sem adja vissza a valóságot.  

Oké, ki kell vernem a fejemből Alex meztelen képét, és minden vele kapcsolatos ábrándomat, különben képtelen leszek érdemi munkát végezni. Ebben azért sokat segített az, hogy Alex nem vett rólunk tudomást. Senkiről sem a teremben. Ahogy ott ült, bögrével a kezében, amint kimért mozdulatokkal emelt újra és újra az ajkaihoz - te jóságos egek, biztos, hogy ezt éppen most kell látnom? –, pontosan úgy festett, mint bármelyik másik laborban dolgozó, aki tart pár perc kávészünetet. Egy végtelenül frusztrált dolgozó, akinek épp mindennel baja van. A feszültség jóformán vibrált az android minden tagjáról. Valamit komolyan eltolt vele kapcsolatban ez a mérnöki és tudós csapat.

– Az ALEX-0119B prototípus valódi, emberi szövetekkel készült – magyarázta Ben, ahogy észrevette, hogy milyen érdeklődve figyelem az androidot –, éppen ezért tápanyagokra van szüksége, hogy a szövetei állapotát megőrizze. Naponta háromszor kap egy speciális keveréket, amiben kiegyensúlyozottan minden benne van, amire szüksége van.

Fúj. Ez pont annyira hangzott undorítóan, mint amennyire gusztustalan lehetett. Nem is tudtam megállni, hogy szóvá ne tegyem.

– Miért nem adtok neki rendes ételt?

– Most csak viccelsz ugye? Ez csak egy robot. Amit kap, az meg csak üzemanyag. Nincs szüksége semmi többre. 

Erre a kijelentésre az android megemelte a fejét, és óvatosan méregetett minket. Megdöbbentett, hogy milyen kifejező kifejezés ült az arcán. Ahogy minket méregetett, a szeme összeszűkült, és ajka grimaszolva lebiggyent. Sőt, úgy tűnt, hogy a speciális keverék említésére még az undor is átsuhant azokon a szépen ívelt vonásain. Ezek szerint legalább ő osztotta a véleményem. De amint észrevette, hogy nézem, az arca visszamerevedett a korábbi kifejezéstelenségbe. Ben láthatóan nem vett észre rajta semmi változást. Bár mit várok valakitől, aki egy darab vasként kezeli az összes teremtményét?

Alig vártam, hogy végre magunkra hagyjon minket, és munkának láthassak. Egy valami biztos, Alexben sokkal több van, mint ami első ránézésre tűnik. És bárcsak ne lennék ennyire elvarázsolva a megjelenésétől...