Ki a szörnyeteg?

Tizenegyedik nap

Leteszem az asztalra a két hamburgert, amit hoztam, és nekiállok mindent előkészíteni Alex mai napra összeállított turmixához.

– De szarul nézel ki ma.

Ben köszöntésére a bőrömből is majdnem kiugrok ijedtemben. Megpördülök a tengelyem körül, és szemben találom magam vele. Nagyon nem vagyok formában, mert nem hallottam, hogy a hátam mögé sunnyogott. Nem tesz jót az, hogy alig alszom csak azért, hogy Alex minden nap valami új ételt próbálhasson ki. Ráadásul vagyok elég paranoiás ahhoz, hogy mindent megtegyek azért, hogy ne derüljön ki ez a csalás. És mivel csak abból a pár órából tudok elvenni, amit alvással szoktam tölteni, az utóbbi napokban állandóan fáradt vagyok. Nem tudom, meddig bírom ezzel a tempóval.

Mielőtt bármit felelhetnék a bicskanyitogató üdvözlésére, Ben az asztalhoz lép, kinyitja a papírzacskót, és belenéz. Nem tetszik az az éhes tekintet, amivel a hamburgereket mustrálja. Amikor látom, hogy kiveszi az egyiket, legszívesebben eltörném a kezét. És ahogy elkapom Alex pillantását, nem én vagyok az egyetlen. Óvatosan megrázom a fejem, és remélem, hogy ért a dologból.

Ben vigyorogva felém fordul, és lelkesen beleharap a hamburgerbe. Azt kívánom, bárcsak akadna a torkán. De nincs ilyen szerencsém. És annál inkább irritál, ahogy látom, milyen jóízűen habzsolja.

– Két hambi? Komolyan? Felháborító, hogy ilyen kaják mellett még mindig ilyen jól nézel ki – mér végig, mielőtt egy újabbat harapna –, egy nap majd hálás leszel, hogy megmentelek a koszorúérszűkülettől.

– Aligha – mordulom oda neki –, hálásabb lennék, ha nem éreznéd úgy, hogy megeheted a kajámat.

Ő pedig vigyorogva kisétál kezében a félig megvett hamburgerrel. Ha tehetném, és lenne olyan ajtó, amit a hátára vághatok, biz' isten megtenném. Vajon ki tudom tiltatni a saját a láborjából? Lucas biztos segítene benne.

Azután, hogy megszabadultunk Bentől, visszafordulok a pulthoz, és befejezem a turmixot. A bögrét és a megmaradt hamburgert is leteszem Alex elé, aki csak döbbenten mered rám.

– De... – kezdi bizonytalanul –, akkor te mit eszel?

– Majd veszek valamit a büfében – legyintem el az aggodalmait.

– Rosszul érzem magam – mondja ő még mindig félszegen –, rossznak érzem, ha megeszem... Mi ez, Jack?
– Gondolom, lelkiismeret – vonok vállat, és próbálom a lehető legjobban a tudtára hozni, hogy nincs miért aggódnia. És még engem is meglep, hogy magamhoz képest mennyire ügyetlenül megy. – Tudod, mikor érezd rosszul magad? Akkor, ha nem eszed meg. Másfél órát aludtam egész éjjel, mert ehhez a hamburgerhez kegyetlen nehéz volt hozzáigazítani a turmixodat. Szóval ha nem eszed meg, hiába gyötörtem magam egész éjszaka...

– Most még rosszabbul érzem magam – mered rám hatalmasra tágult szemekkel –, te tényleg azért nem alszol, hogy...

– Alex – szakítom félbe ingerülten, azt hiszem a kialvatlanságtól nyűgösebb vagyok, mint kellene –, azért nem alszom, mert neked szeretnék pár jó élményt szerezni ebben a rohadt betonketrecben. Ha én lennék ide bezárva, bár biztos, hogy betörtem volna a fejem valamelyik betonfalon.

– Miért tennél ilyet? – Remek, most már az épelméjűségemért is aggódik.

– Mert ez embertelen – mutatok körbe a szürke falú laborban, és teljesen komolyan is gondolom. És Ben a seggfej, még csodálkozik, hogy az android katatón. Hát mi a bánat legyen ilyen siralmas körülmények közt?

– Nem vagyok ember. Csak egy robot – feleli ő lesütött szemmel –, Ben mindig ezt mondja.
– Ben egy tahó – bukik ki belőlem, mielőtt végiggondolhatnám, hogy mit mondok, de Alex felderülő arcát és mosolyát látva arra jutok, hogy megérte.

Engem meg az töltött el kifejezetten nagy elégettséggel, amikor láttam, hogy Alex félretette a vonakodást, és végre nekiállt a hamburgernek. Nagyon reméltem, hogy nem veszi észre, hogy kopog a szemem, bár azt hiszem, éppen eléggé vigyorogtam elégedetten ahhoz, hogy ne foghasson gyanút.