Ki a szörnyeteg?

Végjáték

Alig bírom kivárni, hogy Lucas megérkezzen végre. De amikor kilép a liftből rá sem kell néznem, hogy tudjam, mindennek fültanúja volt, ami a laborban történt. Ennek tükrében az sem lep meg, hogy pont azután jött be, hogy annyira rendbeszedtem Alexet, amennyire csak lehetett. Amíg Lucasra vártunk, óvatosan mostam le a testét, és a kék-zöld zúzódásait látva ismét éreztem azt a mindennél erősebb vágyat, hogy addig szorítsam Ben nyakát, amíg pontosan ilyen színű nem lesz a feje.

Alex végig szótlan maradt ezalatt, és utána is teljesen magába zuhanva ült, semmire sem reagált, akármit próbáltam is. Én pedig vele szemben térdelve, a kezét szorongatva próbáltam meggyőzni, hogy minden rendben lesz. És tökéletesen le tudtam olvasni a testtartásából, félig leeresztett pillái mögé bújt szeme rezdüléseiből, hogy nem hitt nekem. Tökéletesen értettem. Fordított helyzetben én sem hittem volna magamnak.

Ezek után Lucas érzekézését követően nincs mit csodálkozni azon, hogy Alex összerezzen a jövevény láttára, az ujjaimat is erősebben szorítja. Lucas nem vesztegeti az időt, azonnal odalép mellém, és én felnézek rá egy pillanatra, majd rögtön visszafordulok Alexhez. Ha eddig voltak is kétségeim, azzal kapcsolatban, amire készültünk, ebben a szent pillanatban szerte foszlik az összes.

Remegő ujjaimmal kissé úgy billentem Alex fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. Igyekszem megnyugtatni, hogy nem kell semmitől tartania, majd gyorsan bemutatom neki Lucast.

– Alex, ő itt Lucas, egy nagyon kedves barátom. Azért jött, hogy segítsen. Kiviszünk innen.

– Hogyan? – gyűlölöm, hogy leplezni sem próbálja a kétkedést a hangjában.

– Hát először is kiütjük a gátjaidat – lépett egy lépést közelebb Lucas –, ehhez be kell lépnem a fejedbe. Végig tudni fogod, hogy én vagyok, csak ne lökj ki, és akkor gyorsan túl leszünk minden kellemetlenségen.

Alex bizalmatlanul méregeti Lucast, majd hozzám fordul, én pedig késlekedés nélkül igyekszem eloszlatni a kétségeit.

– Lucas a legjobb barátom. Az életemet is rábíznám. Ő az egyetlen, aki segíteni tud. Bízz bennem, semmi olyat nem tennék, ami ártana neked.

A szavaim hallatán megjelenik egy nagyon halovány mosolyka az szája szélén. Az árnyéka csak minden korábbinak, amiket valaha dobott felém, de már ezt megkönnyebbülés látni.

– Csináljuk akkor – jelenti ki, és határozottan Lucas felé fordul megadva neki az engedélyt.

Lucas még közelebb lép, és a szeme megint olyan vadul kezd járni, mint mindig, mikor épp betör valahova.

– A labor zárt intranetjére vagy kötve – mondja neki Lucas –, belépek, és feloldom a gátjaiadat, aztán átállítom a hozzáféréseidet, mielőtt lekötlek a hálózatról. Egyelőre Jacket teszem meg adminnak, ha az jó.

– Tökéletes.

Lucas bólint, majd egyetlen további felesleges szó nélkül munkához lát. Nem telik bele talán egy negyed órába sem, és már kész is.

– Menjünk. Ne töltsünk itt több időt, a feltétlenül szükségesnél. Alex, vedd fel ezeket – a hátizsákjából egy olyan egyenruhát vesz elő, amit ő is visel.

Alex nem késlekedik, lerúgja magáról a szürke kezeslábast, és szinte beleugrik az új ruhákba. Miután végez, közelebb lépek hozzá, és egy baseball sapkát húzok a fejére abban bízva, hogy ettől nehezebben lesz felismerhető az arca.

– Most már mehetünk.

Lucas bólint, és megindul, hogy kivezessen minket az épületből. Olyan határozottsággal visz le minket a legfélreesőbb folyosókon, elkerülve minden kamerát és bárkit, aki észrevehetne minket, mintha nem én dolgoznék itt lassan tizenöt éve. Meg sem állunk a mélygarázsig, annak is a legeldugottabb pontjáig. Itt parkol a teljesen átlagos SUV-ja, amire minden kétséget kizárólag lopott rendszámot tett.

– Lucas, mibe fog neked ez kerülni? – kérdezem nyugtalankodva, ahogy kifelé hajtottunk a mélygarázsból.

– Oh, majdnem semmibe – legyintett, miközben kifordul a napfényben úszó utcára. Közben aggódó pillantásokat vetek Alexre, aki hatalmasra tágult szemekkel, rettegő tekintettel fekszik a hátsó ülésen, hogy biztosan ne láthassák a kamerák. Visszafordulok Lucas felé, ő pedig rám kacsintott. – Csak fel kell áldoznom egy alteregómat. Azok után, hogy mindent letörölt Alexről, amit csak a szervereiken tároltak róla, halottnak kell maradnia. És valószínüleg minden kiskapumat elbukom az alteregóval együtt. Szóval soha többet nem tudok majd bejutni az intézetbe. De rá se ránts, úgysem terveztem visszajönni még egyszer.

– Sajnálom – sóhajtom.

– Ne légy hülye – nevet fel –, ez semmi érted meg Alexért.

– Örökké hálás leszek neked, Lucas.

– Az a minimum – kacsint rám.

Ezután nem nagyon beszélünk. Csak ülünk a kényelmes csendben, és órákon át autózunk félreeső, ki tudja mióta nem használt utakon. Ezeken alig van forgalom is. Lucas mindig is tudta, hova és hogyan kell jól elrejtőzni. Bár mit vár az ember valaki olyantól, aki olyan foglalkozást űz, mint ő. Egyáltalán nem véletlen, hogy minden menedéke erőd a szó szoros értelmében. Egyikbe sem juthat be senki, akit ő nem hívott meg, és nem engedett be.

Amikor órákkal később megállunk a rozogának tűnő tanyasi ház felhajtóján, az autóból kiszállva, elgémberedett tagjaimat nyújtózatva alig hiszem el, hogy eljutottunk idáig. Kevés helyet találtam annyira hívogatónak és otthonosnak, mint ezt az álruhás óvóhelyet.

Amikor Lucas kinyitja a bejárati ajtót, a kislánya, Mary szinte a karjaiba repül. Mögötte Paddy áll, az android, akinek azok után a borzalmak után segítettem továbblépni. Paddy semmit nem változott, ugyanannak a hatalmas termetű, szakállas díjbirkózónak néz ki, mint mindig. Lucastól tudom, hogy több módosítást is elvégzett rajta, elsők közt például azt, hogy eltűntette róla a jelöléseket, amik tudatták a világgal, hogy ő is "csak" egy android. Most először veszem igazán szemügyre, és arra kell jutnom, hogy Paddy is épp annyira tűnt élőnek, mint Alex.

– Nézd, apa, megjöttek! – ragadja meg a kezét Mary, és ellentmondást nem tűrően húzta maga után a verandára.

Én pedig csak mosolyogni tudtam azon, hogy Mary hiába lesz lassan tizenkét éves, még mindig apának szólítja Paddyt, éppen ahogy Lucast is. Aki egyébként egyáltalán nem igyekezett változtatni ezen. Sőt kifejezetten elégedettnek és boldognak tűnt. Nekem pedig az állam is leesik a csodálkozástól. Ismét megkérdezem magamtól, hogy lehettem ennyire vak? Lucas odalép Paddy mellé, és alaposan megcsókolja, a másik pedig úgy húzza magához, mintha az élete függene tőle. Nem lehet nem észrevenni a szerelmet köztük. Miután Lucas kifogy a szuszból, arcán kaján vigyorral fordul vissza felénk.

– Látod, nem ti vagytok az egyetlenek. Olyanoknak építettük őket, hogy tanuljanak tőlünk, hogy olyanok legyenek, mint mi. És éppen olyanok is lettek. Miért érdemelnének akkor kevesebbet? Miért ne szerethetnénk őket viszont? Nem értem azokat, akik nem értik.

Igaza van, mint mindig. Én sem értem őket. De azt a nyelvet, amit Lucas beszél, azt mindig tökéletesen.