Ki a szörnyeteg?

Hetedik nap

Mostanra lett elegem belőle, hogy nem jutok egyről a kettőre Alexszel. Mondhatnám azt, hogy ez az első napom, amikor igazán komolyan veszem a helyzetet. A korábbi jegyzeteimet is ma reggel csináltam meg visszamenőleg. Persze, kissé hiányosak, de nem volt kedvem mindent rögzíteni. Mostantól viszont precízebb leszek.

Kezdjük is akkor az általános dolgokkal. Meglehetően frusztráló, hogy én egész nap - néha jóval a nyolc órámon túl is - beszélek Alexhez, ő meg legtöbbször csak üveges tekintettel mered valamerre, sokszor nem is rám néz. Ennyi erővel akár a falnak is beszélhetnék. Éppen ekkora hatásfokkal az is menne. Ha nem tudok felmutatni valamit záros határidőn belül – és nem, nem Ben kedvéért, hanem a saját egóm miatt –, akkor egészen biztosan eret vágok magamon.

Embert próbáló egész nap kettesben bezárva lenni az androiddal. Ben kiváló ötlete szerint minden nap teljesen egyedül hagynak minket, míg Alexen dolgozom, a mérnökök csak azután jönnek be hozzá, hogy én kijelentkezek egy-egy nap végén.

Alex továbbra sem beszél, de tegnap mielőtt hazaindultam volna, észrevettem, hogy valahogy másképp néz rám. Egy pár pillanatig azt hittem, hogy meg fog szólalni, de mikor leolvastam a kártyámat, elfordult, és továbbra is néma maradt. Valamit tehát elértem nála. Ez adta az ötletet, hogy próbáljak irányítottabban áttörni a védelmén. Ez adta az ötletel, és ma meg is teszem az első lépést ebbe az irányba.

Ahogy belépek a laborba köszönök neki, mint mindig. Ő nem reagál semmivel, de az arca mintha felderült volna. Nem hiszem, hogy tényleg ez lenne a helyzet, szerintem csak a saját sikertelenségem miatt látok bele dolgokat a sztoikusságába. Mindenesetre nem zavartatom magam, és egyenesen a pihenő sarokba megyek, hogy összerakjam neki a turmixot. Me reggel egy kicsit máshogy. Tegnap fél éjszaka nem aludtam, csakhogy mindent helyesen módosítsak. Ben és mérnökei nem vehetnek észre változást az android ellátásában.

Nem mondom, hogy a turmix ez én módosított receptemmel kevésbé gusztustalan, mert nem az. De szemmel láthatóan másképp néz ki. Kiváncsi vagyok, mit szól majd hozzá. Szótlanul lépek elé az asztalhoz, és teszem le elé a bögrét, mint minden egyes rituálénknál. Figyelem, ahogy gyanakodva vizsgálja a bögre tartalmát, majd felkapja a fejét, és egyenesen a szemembe néz.

– Ez most másmilyen – mondja csodálkozva, és ti magasságos egek, még a térdem is elgyengül attól a hangtól. Mi a franc van velem? Arról nem is beszélve, hogy köpni nyelni nem tudok a döbbenettől. Mindenre inkább számítottam, mint hogy megszólal. Azt vártam talán, hogy értetlenül fog rám meredni, és még csak a pohárhoz nyúlni sem lesz hajlandó. Inkább el tudtam képzelni azt, hogy néma kérdései mellett győzködnöm kell majd.

Össze kell szednem magam, ha nem jól állok hozzá ahhoz, hogy most beszél, annyit fogok csak elérni, hogy soha többet nem szólal meg. A nadrág zsebembe nyúlok, és két Mars szeletet húzok elő. Mondtam már, hogy szeretem azokat az édességeket, amik több száz éves múltra nyúlnak vissza? Egészségesnek éppen nem azok, de nincs is jobb annál, mint amikor egy kimerítő nap közben az ember elárasztja a szervezetét indokolatlan mennyiségű cukorral. Ezért módosítottam Alex turmixát, mert valamivel kompenzálnom kell a cukorsokkot. Annál is inkább, mert fogalmam nincs, hogy reagál majd rá.

Az egyik csokiszeletet elé csúsztatom, majd a másikat kimért lassúsággal kibontom, miközben lehuppanok a székre vele szemben. Beleharapok, és kifejezetten "jól nevelten", teli szájjal beszélni kezdek.

– Jól látod. Más. De garantálom, hogy semmivel sem kevésbe undorító. Én a helyedben a csokit hagynám a végére.

Megrándul a szája széle, mintha nem merne mosolyogni. Bizonytalan mozdulattal nyúl ki a Mars szeletért. És végig engem figyel, ahogy maga elé húzza.

– Ehetek én ilyet? – kérdezi óvatosan, nekem meg kellemes borzongás fut végig a gerincem mentén a hangjától.

– Szerintem nem – vonom meg a vállam –, de kit érdekel, ha nem tudják meg? Az a moslék majd kiegészíti a desszertet. Egyél valami értelmeset is.

Felveszi a csokit, elolvassa az összetevőket.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez "értelmes" – irónikusan megnyomja az utolsó szót.

– Hé, nem kötelező megenni – nyújtom ki a kezem, hogy visszavegyem, el sem hiszem, hogy beszélünk. De amikor látom, hogy összerándul, és elhúzódik előlem, óvatosabban folytatom –, ha nem kéred, csinálok rendes turmixot.

– Hányok ettől a tumixtól – egy határozott rántással letépi a papírt a csokiról, és a felét a szájába tömi.

– Tudsz hányni? – kérdezem döbbenten, és fogalmam sincs, hogy a döbbenetem a kijelentésének szól-e, vagy a boldog élvezet kifejezésének az arcán. A csoki egyértelműen ízlik neki.

– Nem. Nem hiszem – feleli hozzám hasonlóan tele szájjal –, de szerintem pár nap, és rájövök, hogyan kell.

Ezt már én sem bírom fapofával, és felnevetek. Későn jut eszembe, hogy teli szájjal nevetni nem jó ötlet. Annak rendje és módja szerint félre is nyelek egy kis ragacsos karamellát. Miközben én fuldoklok, Alex kiváncsi pillantásokkal méreget. A könnyeimen át látom rajta, hogy nem tudja eldönteni, hogy mit kezdjen a jelenettel. Értetlenül figyeli, ahogy kivörösödött fejjel az életemért küzdök.

– Ezért mondják az anyukák, hogy ne beszélj tele szájjal – a könnyeimet törölgetem, de legalább úgy érzem, hogy megmaradok.

– Nincs anyukám, nekem senki sem mondott ilyet – grimaszol Alex.

– Ezért mondom most én – kacsintok rá, mire ő csak félszegen vigyorog.

– Tényleg, te meg tudsz fulladni?

– Nincs hozzáférésed ehhez a válaszhoz – feleli azonnal teljesen olyan monoton hangon, mint egy kétszáz évvel ezelőtti kezdetleges robot. Én meg csak értetlenül pislogok. Nem tudom eldönteni, hogy ez most valami vicc volt-e, vagy tényleg építettek bele valamilyen tiltást. Ahogy a döbbent arckifejezését próbálom értelmezni, arra jutok, hogy ő sem tudott róla.

– Ez most mi volt? – bukik ki belőlem mégis.

– Nem tudom... – Ha nem tudnám, hogy android, azt hinném, ijedelem az, amit a szemében látok.

– Oké... próbálkozzunk újra. Lélegzel ugye? Az emberi szöveteidnek minden bizonnyal kell oxigén...

– Nincs hozzáférésed ehhez a válaszhoz – szinte a szavamba vág.

– Ne csináld már, tudom, hogy enned kell, éppen emiatt...

– Nincs hozzáférésed ehhez a válaszhoz – ingerülten megrázza a fejét, és a szája elé kapja a kezét, most már félreérthetetlen rémülettel néz rám. – Mi van velem? Ott van a fejemben, de nem tudom kimondani.

– Minden rendben van veled – próbálom megnyugtatni, legszívesebben megfognám a kezét, de tisztában vagyok vele, hogy mennyire elutasító a fizikai kontaktussal –, egyszerűen csak nem akarják, hogy a specifikációdról beszélj, ezért letiltották.

Elkerekednek a szemei.

– Ilyet lehet? – Kérdezi teljes értetlenséggel.

– Lehet. Egy prototípus vagy, Alex, óvják a titkaidat. Valószínüleg több tiltás is van benned. Próbáltál például kimenni a laborból? Esetleg tehetnél egy próbát.
A liftajtó felé intek, ő követi a mozdulatot, de nem mozdul, vonásain érdektelenség ül. Ez ékesebb válasz a kérdésemre minden ki nem mondott szónál. Pár pillanatig hallgat, látom rajta, hogy gondolkozik. Elképesztő, hogy mennyire kifejező arca van.

– Milyen célból készültél? – kérdezem hirtelen, magam sem értem miért. Nem is számítok rá igazán, hogy kapok választ.

– Nincs hozzáférésed ehhez a válaszhoz – pontosan ezt vártam. Alex dühösen megrázza a fejét. – Ki tudod kapcsolni?

A szívem is összeszorul attól a reménykedő kifejezéstől az arcán. És meglepő módon utálom magam azért, amit kénytelen vagyok felelni neki.

– Nem. Nem értek hozzá. De ha értenék is, tudod, hogy nem tehetném meg.

Szótlanul bólint, és aznap már nem tudok több szót kicsikarni belőle.