Ki a szörnyeteg?

Tizennyolcadik nap

Szinte semmit nem aludtam éjjel. Teljes gyomorideggel kelek fel hajnalok hajnalán, amikor már nem bírok tovább feküdni a sötét szobában. Háborgó gyomorral megyek be a laborba, és ezer fohásszal kísérve reménykedem benne, hogy semmi nem látszik rajtam a mellkasomban remegő idegességből. Olyannyira szét vagyok csúszva tegnap este óta, hogy még a szokásos meglepetéssel sem készültem Alexnek. Bár, ha Lucas elmebeteg terve sikerrel jár, akkor innentől kezdve minden nap újabb felfedezés lesz neki is és nekem is. Ez lesz a minimum, amiről gondoskodni fogok.

Mivel annyival korábban keltem és indultam el, ma a szokásos kezdési időmnél majdnem három órával korábban érkezek meg az Intézetbe. Amint belépek a gigászi épületbe, észre sem veszem, hogy balra kanyarodtam a széles folyosón. A következő percben pedig a büfében találom magam. Éppen akkor pakolják ki a frissen sült péksüteményeket. Azonnal jobb kedvem lesze, amint meglátom a polcon a sós-karamellás óriásmuffinokat.

Azonnal veszek is belőle kettőt, a zsebemet meg teletömöm azokkal a csokiszeletekkel, amikről tudom, hogy Alex kifejezetten szereti őket. Az idős pultos kérdésére, hogy tényleg ennyi édességet akarok-e venni, csak megnyerően mosolygok. Elégedetten lépek ki a büféből, és a 19B felé veszem az irányt. Az sem érdekel, hogy tegnap nem számoltam újra Alex turmixát. Úgy vagyok vele, hogy Ben a hülye és érzéketlen szabályaival elmehet a fenébe.

Mikor már a liftben tartok felfelé, ismét erőt vesz rajtam a nyugtalanság. Vajon ott találom még a mérnököket a laborban? Vajon megint kihajítanak? Vagy a változatosság kedvéért kidobhatom én őket? Megacélozott elhatározásra jutok. Nem hagyom magam. Ma ők fognak távozni.

Arra viszont a legkevésbé sem számítok, ami a laborban fogad aznap reggel. Nemcsak a mérnököket találom ott, hanem Bent is. Alex meztelenül fekszik a laborpadlón – és igen, válasz a kérdésemre mindennel rendelkezik, amire egy férfinek csak szüksége lehet. Miért ez az első gondolatom? Mi a franc gond van velem?! Ezeket a gondolataimat azonnal elnyomja a szörnyű felismerés, hogy mi történt a laborban nem sokkal az előtt, hogy én beléptem. Ben Alex fölött áll, és épp gyűrött ingét tűri vissza hasonlóan megviselt állapotú nadrágjába. Észre sem veszem, hogy a papírzacskó a muffinokkal kifordul a kezemből.

Az első tudatos gondolatom az, hogy sarkon fordulok, és kirohanok a laborból, és soha többet nem jövök vissza. És abban a pillanatban tekintetem találkozik Alexével. Kétségbeesetten és összetörve néz fel rám, és abban a pillanatban arcul csap a felismerés, hogy nem tudnék hátat fordítani neki. Szinte fájdalmas ahogy rádöbbenek: nem tartom androidnak. Számomra éppen annyira élő és ember, mint bárki más, akit ismerek.

– Mi a franc ez? – bukik ki belőlem, és olyan fenyegetőn szól a hangom, hogy fel sem ismerem. Ben rám vigyorog azzal a tenyérbemászó kifejezésével, alig leküzdhető késztetést érzek, hogy eltörjem az orrát.

– Pontosan az, aminek látszik, Jackie – kacsint rám. Van képe! Mintha én is benne lennék ebben a beteg... szavakat sem találok az itt történtekre –, csak betörjük a szörnyeteget. Megtanítjuk neki, hogy hol a helye.

– Magasságos egek... – érzem, hogy elönti a vörös köd az agyam, de csak annyit tudok kipréselni összezáródó torkomon: – Szörnyeteget? 
– Pontosan – Ben visszataszító vigyora semmit sem fakul –, acél- és szövetszörnyetegek. Nem érted, Jakie? Istenek vagyunk! Megalkottuk őket, és most uralkodunk fölöttük. És ez még csak nem is igazi uralom, mert ezek a fém-szörnyűségek még csak nem is érzik.

Pillantásom megint Alexre siklik, és nem értem, Ben hogy lehet ennyire vak. Hogy nem látja, hogy nem érti a fájdalmat, amit okoz? Alex nem véletlenül szenvedett a kezdetektől fogva. Nincs psziché, ami ezt sérülés nélkül bírná, legyen az emberi vagy mesterséges. És én egészen mostanáig nem értettem meg, hogy Ben sosem volt a barátom, sosem volt még csak ember sem.

– Édes Jézusom. Te nem vagy isten – sziszegem neki, és köözben megint Alexre nézek –, nem ők a szörnyetegek, Ben. Hanem te és a hozzád hasonlók.

– Miről beszélsz? – szája lebiggyed, mosolya eltűnik arról az utálatos képéről.

– Hogy miről beszélek? – képtelen vagyok kimondani, ezért csak körbeintek úgy általában a laboron. De Ben érti, mint mindig. Hogy ne értené volna? Legalább esze van, ha már szíve nincs.

– Nem történt semmi bűncselekmény, Jackie. Ezek tárgyak. Az emberek fizetnek értük, és használják őket. És ha tönkremennek, vagy kijön egy újabb modell, akkor lecserélik a roncsot.

– Nincs igazad – rázom meg a fejem, mert másra nem vagyok képes –, egy utolsó senkiházi erőszaktevő vagy. Ha Alex ember lenne, nincs az a bíróság, amelyik ne ítélne el.

– Kimondtad a varázsszót – egészen közel lép hozzám, hogy megveregesse a vállam, én pedig legszívesebben lehánynám –, ha ember lenne. Nincs semmivel több joga, mint egy okos kenyérpirítónak. De szerencsére te itt vagy, és majd megjavítod.

– Takarodj – szűröm a fogaim között, ha még egy percig el kell viselnem a közelségét vér fog folyni –, és ne kerülj a szemem elé, amíg itt vagyok.

– Azt ne felejtsd el, hogy még a mindig a főnököd vagyok, Jackie – elindul a lift felé –, addig dolgozol itt, amíg úgy látom jónak.

Ezer sértést és fenyegetést tudnék a fejéhez vágni, de az a töredék józanság, ami még bennem megmaradt, visszatart. Annyira még nem sodortak el az indulatok, hogy ne tudatosuljon bennem, hogy ha itt és most kidobatom magam az épületből, Lucas sem fog tudni újra bejuttatni. És akkor pedig minden esélyem szertefoszlik, hogy valaha kimentsem Alexet ebből a pokolból.

Csak szavaszegetten meredek Ben hátára, és ha a tekintet ölni tudna, ezer kínhalállal múlna ki a lábaim előtt fetrengve. Ő pedig természetesen magához tökéletesen híven nem érzékel semmit ebből. Csak diadalmasan villant rám egy elégedett mosolyt, amit egyáltalán nem tudok hova tenni, majd végre elhordja magát a laborból. És szerencsére a mérnökök is mind követik. Én pedig remegő lábakon odalépek Alex mellé, alig van bennük erő, mintha olvadó kocsonyán próbálnék járni. Térdre esek mellette, nem bírom tovább.

Segítek neki felkelni a földről, és szorosan magamhoz szorítom. Most nem tiltakozik az érintésem vagy a közelségem ellen, de nem néz rám, amennyire látom, tekintetéből eltűnt a fény és a huncut csillogás, ami az utóbbi napokban költözött bele. Éppen annyira tűnik most üresnek és megtörtnek, mint a legelső nap. Először észre sem veszem, hogy miközben ő az arcát a nyakamba fúrja, potyognak a könnyeim arra a csodálatos színű vörös-szőke hajára. Úgy zokogok, hogy levegőhöz is alig jutok a heves szipogástól.

– Úgy sajnálom, Alex – nyögöm a hajába –,  hogy lehetettem ennyire vak és hülye? Hogy nem jöttem rá...?

Megrázza a fejét. Remeg a karjaim közt. Egy android, aki állítólag képtelen az érzésekre, az összeomlás szélén reszket belém kapaszkodva.

– Nem tudhattad – az ő hangja is épp annyira elgyötört, mint az enyém –, nem tudtam elmondani. És... jobb is... Jack... borzasztó érzés volt, hogy láttad... Meg akartam halni... de nem tudom, hogyan kell...

Még szorosabban húzom magamhoz, miközben a tarkóját simogatom.

– Hála istennek! Remélem, sosem fogsz rájönni – súgom a hajára, miközben könnyektől maszatos ajkaimmal forró csókokkal borítom el a fejét.

Ennél többet nem enged. Azt mondja, nem hagyja, hogy a mocsok róla átragadjon rám... Ben, te utolsó... csak egyszer nyíljon rá módom, és örökre letörlöm azt az undorító vigyort a képedről...