Ki a szörnyeteg?

Tizenhetedik nap (szabadnap)

Képtelen vagyok szabadulni attól, amit Alex nem mondott, mégis a tudomásomra hozott. Valamivel bántják a mérnökök, és nem akarják, hogy kiderüljön. Mit tehetnék érte? Rövid válasz: semmit. Csak egy prototípus, és valószínüleg csak addig tartják aktívan, amíg minden futó kérdést és problémát meg nem oldanak vele kapcsolatban. Egyre erősödik a gyanúm, hogy rám is pontosan eddig van szükségük, és a szakvéleményem is éppen ennyire érdekli őket.

És ha őszinte akarok lenni magammal, nem akarom, hogy csak ennyi legyen. Magam sem tudom, hogy mit akarok, de azt biztosan nem, hogy végetérjen ez a megbízás. Fogalmam sincs, mit tehetnék Alexért, már azon kívül, hogy próbálom minél elviselhetőbbé tenni a mindennapjait. Azt az egyre kevesebbet, ami még jó eséllyel hátra van többségében boldogtalan életéből. Igen. Egy ideje ezt a szót használom a fejemben. Nincs értelme hazudnom, Alexet éppen annyira tartom élőnek, mint saját magamat.

És az a vágy, hogy minden percemet vele töltsem, szinte megbénított ma reggel, hogy aznap nem mehetek be hozzá, és nem láthatom felderülni az arcát, mikor belépek abba az ablaktalan, nyomorúságos börtön-laborba. Reggel, miután felébredtem, vissza akartam mondani ezt a mai szabadnapot, de Ben nem hagyta jóvá. Azt mondta, eleve teszteket terveztek mára, én pedig már hónapok óta nyígtam neki egy szabadnapért. Az állítása szerint. Korábban valóban így volt, de azóta, hogy Alexszel dolgozom, már nem. Haza is csak azért jártam, mert a mérnökök minden este kidobtak a laborból. Már egy ideje nem is igyekeztem előttük távozni, mindig addig maradtam, amíg meg nem érkeztek, és ki nem tessékeltek.

Tényleg, vajon szóltam Alexnek róla, hogy ma szabadnapon leszek? Vagy elfelejtettem, és ő meg értetlenül áll azelőtt, hogy miért nem jöttem ma? Számít egyáltalán neki? Kedvem lett volna megütni magam. Már hogy ne számítana, minden porcikámban vibrál a bizonyosság, hogy Alex is érez valamit irántam. És éppen annyira áll értetlenül ez előtt a tény előtt, mint én a saját felismerésemmel szemben. És akkor ne is beszéljünk arról a csalódottságról, amit az arcán láttam tegnap, amikor képtelen volt elmondani, hogy mi történik vele, és a kétségbeesésről, hogy egyedül marad... Akármit mondjon Ben, Alex érez. És szenved. Vak, aki nem látja.

– Hé, figyelsz te rám egyáltalán? – ránt vissza a jelenbe Lucas kérdése. – Ennyi erővel egyedül is eljöhettem volna sörözni.

– Na haragudj – rázom meg a fejem –, csak valamit nem fejeztem be melóban, és most nem hagy nyugodni. 

– Szívesen hallanék erről munkáról – Lucas cinkosan rám kacsint, a maga módján jelzi, hogy tudja, sokkal inkább valakire gondolok, mint valamire.

– Nem beszélhetek róla, Lucas. Szupertitkos projekt – sóhajtom lemondóan.

– Miért nem hagyod ott? – kérdezi ő őszinte aggodalommal az arcán. – Látom, hogy felemészt.
– Jézusom. Eszembe nem jutna most otthagyni – visszatérek a korsó alkoholmentes sör szorongatásához. Alig pár kortyot ittam belőle, és egészen biztos vagyok benne, hogy már leginkább langymeleg a kezemtől, de jól esik a kemény korsót gyűrni. Még úgy is, hogy a feszültség ettől nem csökken a mellkasomban.

Közben végig érzem magamon Lucas aggodalmas pillantását. Még csak pár éve ismerem, sokkal rövidebb ideje, mint Bent, mégis ezer százalékos magabiztossággal jelenthetem ki, hogy sokkal jobb barátom, mint Ben valaha is volt. Sőt. Amióta Lucas a barátom, tudom, mit jelent, ha van legjobb barátja az embernek. Sosem szól be a furcsaságaimra, hogy nem iszom alkoholt, mert rettegek a részegségtől, sosem tesz megjegyzést, hogy nem randizok, mert nem érezek semmit az emberek iránt.

Alex. Akármi járjon is a fejemben, minden gondolatom nála köt ki. Nem tudom, mit érzek iránta, de az egészen biztos, hogy egyetlen ember iránt sem éreztem még így. Talán egyedül Lucas iránt érzek valami hasonló ragaszkodást, de ez az érzés sosem volt szexuális. Alex az, akivel mindent akarok, amit csak lehet.
– Ki vele, Jack – böki meg a kezem Lucas –, ki a pasas?