Csend A Vihar Előtt

𝐓𝐢𝐳𝐞𝐧𝐤𝐞𝐭𝐭𝐞𝐝𝐢𝐤 𝐑é𝐬𝐳

Hosszas kihagyás után újra itt. NAGYON NAGYON SAJNÁLOM SKACOK! De tényleg, nem rám vall, hogy valamit ennyire elhanyagolnék. Nagy kínlódások árán, de végre megszületett ez a rész is. Négy rész van már csak vissza, amit igyekezni fogok minél hamarabb befejezni! Nem muszájból akarom megírni nektek, mert az csak elrontaná az egészet, amit persze nem akarok, de egyszer mindenképpen átfutom ezt az egészet és újra írom! <3 

Addig is, jó olvasást nektek, legyetek jók! 🤍

A szerelem néha fáj. 

Egy biztos, hogy sok - sok érdekes dolog mellett, ezt is megtanította nekem William Henderson. Ahogy azt is, hogy nem minden megy olyan könnyen, ahogy azt szeretnénk. Hálás vagyok neki, hogy ő életem első szerelme, aki megmutatja a szerelem minden oldalát, de valahol mérhetetlenül dühös vagyok rá és magamra is, és egy kicsit a világra is, hogy nem tudunk boldogok lenni! Vagyis, azok lehetnénk, de mindig megnehezíti valami a kapcsolatunkat, újabb akadályokat sodor elénk, amik lebírkózhatatlannak látszanak, mégis valahogy mindig erőt veszünk és együtt túllendülünk ezen!

 Viszont most nem ezt érzem.

Minden porcikámban azt érzem, hogy ennek itt a vége, és nem lesz már több esély nekünk, kettőnknek.  Vagy csak lehet, hogy az a merhetetlenül nagy teher, ami mindkettőnk feje fölött függ már egy ideje, leszakadni készül! Ennél nagyobb durranás....ennél nagyobb mérhetetlen nagy durranás már tényleg a földbe tiporna! Fáradt vagyok.

William Henderson is elfáradt. Elfáradt abban, hogy egy olyan dolog után kapjon a levegőbe, ami egyre messzebb száll tőle, néha pedig megkaparintja azt, de ahogy megfogja, kicsúszik kezei közül. Tudom, hogy ő is nagyon sokat megtett - és megtesz - azért, hogy mi egymás kezét foghassuk, még ha ezt zárt ajtók és iskola után tesszük is azt. Mert nem adtuk fel, de lehet hogy ennek már semmi értelme sincs.

A gyilkos gondolatok, úgy hívom ezeket, amik inden nap, mumusként vésődtek kobakomba, és minden egyes szabad pillanatomban fejembe kúszva ezeket a szavakat mormolják. Mint most is. Legyen reggel, legyen dél, éjfél...kattogok, mint egy óra amire az ember koncentrál és idegesíteni fogja a hang, mert már egyszerűen nem tudom elnyomni a hangos zajokat, amik bárhol - bármikor visszatérve nyúznak! 

Az ember manipulálható ez tény, Hale pedig tökéletesen tudta ezt ellenem használni, azzal, hogy csupán pár szóval bogarat ültetett a fejembe. A hátamon feküdtem és a kinti gyér fény ami bevilágította a szobámat, a plafont lestem. Jóval hamarabb keltem, mint általában szoktam, a tavaszi szünet utáni első nap volt a mai. Az utóbbi két hetet végig pörgettem fejemben, a veszekedés után William egy hétig üzenetekkel, hívásaival bombázott és még egyszer ide is jött, de ahogy teljesen magamba zárkóztam egy hét után abba is hagyta. Azóta semmi hírt nem hallottam felőle. Kicsit bántott, hogy ennyire hamar feladta, de tényleg tökéletesen megértem őt is, de rosszul esett, ezt pedig leplezni sem tudtam, mikor az iskola folyosóján levegőnek nézve elment mellettem, szinte majdnem fellökött, mikor nagy sebességgel, a vállával nekem jött. Akkor ott, reggel hétóra ötvenkét perckor teljesen megsemmisülve álltam a lépcső korlátjába kapaszkodva.