Csend A Vihar Előtt

Ö𝐭ö𝐝𝐢𝐤 𝐫é𝐬𝐳

Titkos szemezések órákon, rengeteg üzenet. Ez jellemezte a Januárom utolsó hetét, és a Februárom utolsó előtti heteit. Ugyan semmi komoly nem történt közöttünk Mr Hendersonnal, azóta az ominózus havasa péntek este óta, de annál inkább más forrta ki magát. Egy olyan határt léptünk át, azon az estén - ami miatt amúgy szobafogságot kaptam két hétre - , ami már túlhaladt a tanár-diák kapcsolaton. Az eddigi heteim napjai mindig ugyan úgy kezdődtek és végződtek, a fáradtságomat energia vette át, és sokkal többet mosolyogtam mint szoktam, persze ez a körülvevő embereknek is szemet szúrt, köztük a legjobb barátaimnak és a nővéremnek is, a szüleim pedig csupán örültek annak, hogy az egyik lányuk valami oknál fogva sokkal kipihentebb és mosolygósabb, mint szokott lenni. Egyszóval, visszakaptam azt az énemet, amit nagyon rég látott mindenki.

A hetek múlásával a bál napjai is vészesen közeledett, ami egy kicsit frusztrált, ugyanis százszázalékig biztos vagyok benne, hogy ha majd kint kell állnom azon a színpadon Michelle, annyira izgulni fogok, hogy majd valami kínos dolgot fogok csinálni. Michelle mindig nyugtatott, hogy semmi nem fog történni, hiszen ő végig mellettem lesz, és nem fogok semmit csinálni, ha meg igen, akkor addig téma lesz majd még el nem ballagok, lelkesítő.  Anya ruhaszalonjában ültem a forgósszékén az asztala mögött, lábammal pedig ide-oda lökdöstem magam a széken. Nagyjából egy órája ülhetek már itt, mivel a ruhámat fel kell próbálnom, mert jövőhéten pénteken lesz a bál, és addig ha van valami a ruhával, akkor az még most kijavítható. Az előttem lévő képkeretet néztem, amiben a családunkról volt egy kép, talán ötévvel ezelőtt készülhetett, mikor anya anyukájánál rákot diagnosztizáltak, abban az évben nyáron el is hunyt a nagyi, anya pedig teljesen összezuhant. Az akkor tizenkét éves énem, nehezen fogta fel, hogy nem láthatom többé szeretett nagymamámat, aki mindent megadott nekünk Willowval, de tényleg! Sajnos papám is követte a nagyit rá három évre, és  tőle is elkellett búcsúznunk. Így csak apukám révén maradtak nagyszülök, akik három várossal odébb laknak, és csak az ünnepeken találkozunk szinte. Ahogy a képet néztem a szemembe könnyek szöktek, annak tudatában, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen volt. Telefonom rezgése és a Messenger tipikus jelzőhangja megszólalt farzsebembe, így a könny a szemembe nem tudott utat törni magának. Szememet törölgetve nyúltam zsebembe a telefonomért, amit feloldottam, majd a chat-fej láttán ajkam mosolyra gördült.

William Henderson : Remélem időben haza ért, és nekiált biológiát tanulni!

Hihetetlen, alig pár órája váltunk el, de már üzenetekkel bombáz! 

Én : Még nem vagyok otthon, ruhát próbálok majd, utána pedig ígérem tanulok, vagy nem 😛.

Pár másodperc múlva a férfi látta az üzenetet, és a három pont jelezte, hogy ír valamit, de még mielőtt még elolvashattam volna, anya lépett az asztal elé. Gyorsan lezártam a telefonomat és kabátom zsebébe süllyesztettem azt. - Kész a ruha, gyere próbáld fel! - szólt anya, és el is indult vissza oda ahonnan jött, gyorsan felpattantam a székből mielőtt még eltűnt volna gyorsan felpattantam a székből és utána eredtem. Anya megállt az ajtó előtt ami zárva volt, ez az ajtó az, ahol az üzletben dolgozók tudnak hátra jönni a raktárhoz. - Készen állsz? - kérdezte a válla felett átnézve, kezét a nagy ajtó kilincsére tette, és mikor bólintottam egyet, lenyomta az ajtó kilincsét, és hagyta, hogy az általa készült ruhára rálátást kapjak. Mikor megláttam a dobogón lévő ruhát, a próbababán az állam a földet súrolta, beljebb léptem a terembe, ahol a vállfán lévő ruhák sorakoztak egymás mellett, mégis a lila színű ruha teljesen kitűnt a többi közül és magával vonzotta a tekintetemet. Tökéltessen illett hozzám, szabása, a ruha színe, a rajta lévő kicsi és közepes csillagok, minden olyan volt mint én. A ruhához mentem és megfogtam az anyagot, anyára néztem.