𝕃𝕚𝕜𝕖 𝕟𝕠𝕓𝕠𝕕𝕪 𝕖𝕝𝕤𝕖-𝔻𝕒𝕟𝕚𝕖𝕝 ℝ𝕚𝕔𝕔𝕚𝕒𝕣𝕕𝕠

【ｎｙｏｌｃａｄｉｋ ｆｅｊｅｚｅｔ】

                                    Manna Bayley szemszöge

-Köszönöm a reggelit. Őszintén nem gondoltam volna, hogy te ilyen törődő személyiség vagy.-Megtöröltem egy szalvétával az arcom, majd jobb lábamat a bal lábamra kereszteztem, és az ausztrál szemébe néztem, kissé összehúzott szemekkel.

-Miért nézel így?-nevetett zavartan.

                 szerintem még soha nem láttam az övénél tökéletesebb mosolyt.

-Miben sántikálsz Ricciardo?-kérdeztem mosolyogva, miközben szemeimmel enyhén még mindig hunyorogtam rá.

-Én ugyan semmiben.-nevette el magát ismét.-Ezt mégis miből gondoltad?-kérdezett vissza kissé zavartan.

-A reggeli, a Charlesos történet, na meg az hogy megjegyezted a kedvenc reggelimet. Valami nem stimmel. De rád bízom. Addig amíg nem vonsz bele a hülyeségeidbe, addig nincsen gáz.-Csipkelődtem mosolyogva, majd felkeltem az asztaltól, felvettem a tányérokat illetve poharakat az asztalról, és a mosogatóba helyeztem őket.

Amíg én ezt a procedúrát véghez vittem, Daniel a körmeit rágta, és láthatóan egy üzenetre vagy hívásra várt. Nem vall rá ez a viselkedés. Na, nem mintha olyan régóta ismerném, de az eddig közösen eltöltött napok alatt közel sem ilyennek mutatta magát.

Mondtam valami rosszat? Vagy csináltam valami olyat, amivel megbánthattam?

egyszer csak megcsörrent a telefonja.

-Nagyon élveztem ezt a közös reggelizést, de most mennem kell. Legyen szép napod Bayley!-felpattant az asztaltól és elment. Mire odafordultam, már csak az ajtó csukódását láttam.

Lehet a mai időmérő miatt viselkedik így. Remélem hogy az miatt.

Az időmérő csak délután háromkor kezdődik, így gondoltam szánok magamra egy kis időt. A konyhából az utam a fürdőszobába vezetett, ahova magammal vittem a telefonom és a bluetooth-os hangfalamat is. Elindítottam egy lejátszási listát, levettem magamról a meleg, kényelmes ruhadarabjaimat, majd a zuhanykabinba léptem. Szeretek olyan vízzel fürödni, ami szinte már égeti picit a bőröm.

Megmostam a hajam, majd egy törölközőből turbánba tekertem sötét barna tincseimet. Belebújtam a köntösömbe, és egy arcmaszkot kentem az arcomra. Ez egy felhőmaszk, ami elkezd habosodni az arcomon egy idő után. Nagyon menő.

Kiléptem a fürdőből, kikapcsoltam a zenét és a nappaliban lévő asztalra szegeztem tekintetem. Egy csokor rózsa volt ott, és egy levél.Ez meg mi a fene?

Közelebb léptem az asztalhoz, hogy elolvassam a levelet.

"Drága Manna!

Remélem nem haragszol a ma reggeli incidensünk miatt, és azt is nagyon remélem, hogy nem hoztalak kellemetlen helyzetbe. Ez egy amolyan bocsánatkérős ajándék lenne tőlem. Azért remélem barátok még maradhatunk.

ölelés: Charles Leclerc"

Szóhoz sem jutok. Először is, miért? Másodszor pedig, hogy? Hogyan juttatta be a szobámba?Ó,hát persze. Miután Daniel lelépett, nem zártam be az ajtót. Így lényegében bárki be tudott volna jönni. Tényleg bárki. Akár egy rabló is!!

Én valószínűleg a zene miatt  nem hallhattam, hogy itt járt. Szép gesztus, és örülök, hogy elsőre értett a szóból, így minden kellemetlenséget elkerülve.

Fogtam a virágcsokrot, és egy pohár vízbe raktam, váza híján.

Ezután megszárítottam a hajam, és le mostam a maszkot az arcomról. Felhúztam egy narancssárga macinacit és egy fekete spagetti pántos, feszülős crop toppot. A tükörbe néztem, és észrevettem, hogy sikerült egy pár kilót felszednem. Ennek hihetetlenül megörültem, így végre nem vagyok teljesen csont és bőr. Magam méregetését egy kopogás törte meg.

-Szia Lando, mizu?-nyitottam ajtót legjobb barátomnak.

-Szevasz Mani, zavarok?-kérdezte az ajtómban állva.

-Mióta érdekel téged, hogyha zavarsz? Amúgy meg nem, gyere csak be.-nevettük el magunkat mindketten a kijelentésemen.

-Jogos kérdés. Na de figyelj, térjünk a lényegre mert nincs sok időm. A lényeg az, hogy holnap a verseny után tartanánk egy kis összejövetelt így néhányan. George, Carlos, Daniel, Max, Charles és szerény személyem. Gondoltam megelőzöm Danielt, aki úgy is el akar majd hívni, és elhívlak előbb én. Van kedved eljönni?Persze, hogy van. Hülye kérdés.-válaszolta meg saját magának Lando.

-Kedvem természetesen lenne, De...-folytattam volna mondatomat, de a kis türelmetlen nyilván közbe szólt.

-Jaj ne..mi az a DE? Manna, ugye nem azért mert dolgozni mész hétfőn?-kérdezte kissé ingerülten.

-Hát, ezt eltaláltad. Ne haragudj Lando, nagyon szívesen elmennék.-mondtam, miközben ajkaim lefelé konyultak,  és Landora néztem, várva válaszát.

-Nem, szó se róla. Nem dolgozol hétfőn, kész, vége. Manna pihenned kellene.-magyarázta okoskodva, miközben kezeit az enyémre tette.

-Nagyon aranyos, hogy azt szeretnéd, hogy pihenjek. Viszont nekem ez nem kényszer. Én élvezem, hogy a családom társaságában dolgozhatok.

-Ez mind szép, és jó, de igazából én most beszéltem meg édesapáddal, hogy nem dolgozol hétfőn.-vigyorgott.

-Hihetetlen vagy. Tehát, isten igazából miért is kérdezted meg, hogy elmegyek-e, ha te már úgy is eldöntötted? A többieknek is beharangoztad már?-kérdeztem mosolyogva, miközben egyik kezemet a homlokomra helyeztem.

-Tulajdonképpen én sem tudom miért kérdeztem meg. Nem igazán volt más választásod, és nem. Csak Carlosnak mondtam el, de ő is megígérte, hogy tartja a száját.-mondta mentegetőzve.

-Borzalmas vagy Lando Norris, remélem tudod.-szorítottam magamhoz nevetve. Nagyon szeretem Őt, és hihetetlen fontos szerepet játszik az életemben.

-Tudom, de jobbat nálam nem is kívánhatnál. Viszont most muszáj mennem, időmérő után tali. Csáó!-lépett ki ölelésemből, majd hasonló léptekkel lépett ki az ajtó küszöbén is.

Úgy látszik, ma mindenkinek nagyon el kell sietnie tőlem. Na mindegy is.

Fogtam magam, bedugtam a fülhallgatóm a fülembe, zenét hallgattam és sétáltam egy nagyot a napsütésben. Miután visszaértem a szobámba, a maradék időmben könyvet olvastam, majd készülődni kezdtem az időmérőre.