azon a nyáron [nico hülkenberg ff]

1. Első fejezet

1. fejezet

Még egyszer végigsimítottam Herceg nyakán, majd meghúztam a hevedert és kivezettem az istállóból. A sötétbordó téglaépület előtt föllendültem a hatalmas sárga mén hátára, majd megbökve az oldalát elindultam a lovaglópálya felé. Az edzőm már a fehér léckerítésen ült, valamit bogarászott a telefonján. Érkezésünkre felnézett, és a pálya felé biccentett, ezzel jelezvén, hogy a bemelegítés az én dolgom, ő mossa kezeit. Pár kör lépés után összeszedtem a szárakat és elindítottam ügetésben a lovamat. Büszke voltam rá, mindenre, amit tudott, mert én tanítottam, én lovagoltam be. Ahhoz képest, hogy egy hisztis, makacs kétéves csikóként került ide, hétéves korára az egyik legkészségesebben együttműködő lóvá vált. Alattam legalábbis, más pedig nem nagyon lovagolta, csak olyanok, akik ismerték az esetleges szeszélyeit.

Miután ügetésben kellőképpen átmozgattam, mindkét kézre levágtáztattam, majd odaléptünk Robihoz.

– Tulajdonképpen minek kellek én még neked? – kérdezte a harmincas évei végén járó szőke férfi ránk hunyorogva. Igyekezett úgy helyezkedni, hogy a hátunk mögül sütő nap a lehető legkevésbé égesse ki a szemét.

– Mert képtelenek lennénk nélküled élni – vigyorogtam rá. – Meg mert nélküled az életben soha nem tanulunk meg kulturáltan ugrani. – Válaszomra csak elmosolyodott és leugrott a kerítésről

– Na, és mi a helyzet, csajszi? – érdeklődte miközben elindult összerakni egy alacsonyabb akadályt.

– Norbi nem képes leakadni rólam... – kezdtem bele, megállítva Herceget. A sárga mén ezt nehezményezte, mert jó magasra felcsapta a fejét, és kaparni kezdett a patájával, heves fejdobálások közepette. Megmosolyogtatott, mert tudtam, hogy az a hiszti tárgya, hogy alig várja, hogy ugorhasson. Herceg már akkor is imádta az akadályokat, amikor szabadon ugratva az ötven centis meredeken(1) is gyakorlatilag csak keresztülesett, de rettentő lelkes volt, még így is.

Válaszomra Robi érdeklődve fordult hátra az akadályok pakolásából, hiszen ismerte az egész viharos történetet rólam és az ex-barátomról. Hónapokig szórakoztunk, kerülgettük egymást, aztán végül, mikor nagy nehezen összejöttünk, az egész egy világot megrengető csalódás volt. Részemről legalábbis, ő pedig belém esett, mint vak ló a gödörbe. Ráadásul két hét után meg akarta mondani, hogy akkor én mit, mikor, hol és hogyan. Úgyhogy köszöntem szépen és szakítottam. Ezen ő először szörnyen megsértődött és látványosan kerülni kezdett, majd megpróbálta visszakönyörögni magát. Amikor újra elhajtottam, akkor megint megsértődött, most pedig ott tartottunk, hogy ismét próbálkozik.

– Hozd le magaddal, szerintem Szabiék elintéznék – pillantott fel rám komolyan, de láttam rajta, hogy nehezére esik visszafojtani a nevetését. Csak leintettem, és elindítottam ügetésben Herceget, hogy rálovagoljunk az időközben elkészülő nagyjából negyven centis akadályra. Lovam, megörülve, hogy végre elindultunk, boldogan prüszkölt, és túlmotiváltságában kissé kacskán vette az akadályt. Fél kör vágta után újra próbálkoztunk, immár nagyobb koncentrációval és tökéletes összhangban lendültünk át a színes rúd túloldalára.

– Nem nyilvános edzés – szóltam oda vigyorogva a kerítés mellett álldogáló fiúnak. Szabi volt az, a legjobb barátom a lovardából, de lovardán kívül is közel állt a szívemhez. Ekkorra már túlestünk a bemelegítésen, és már jó egyméteres akadályokat ugrottunk, kombinációban.

– Hogy megy a királyfi? – kérdezte Szabi figyelmen kívül hagyva a kijelentésemet.

– Alakul. – Mosolyogva megpaskoltam a ló nyakát, és még egyszer utoljára ráfordultam a meredek-oxer-meredek kombinációjú akadályra, majd miután sikeresen átugrottuk egy fél kör vágta után felvettem a lovat és hosszú száron leléptettem.