azon a nyáron [nico hülkenberg ff]

7. Hetedik fejezet

7. fejezet

A délután hátralevő részében Nicóval tinédzsermód viháncoltunk és lopott csókokat váltottunk. Tizennyolc évem minden higgadtsága a semmibe lett abban a szent – vagy annyira talán nem is szent – pillanatban, amikor a szőke német ajka az enyémet érintette. Megszűntem gondolkozni, és az olyan egyszerű automatizmusok, mint a légzés, vagy az állás is komoly gondot okoztak. Nem voltam belé szerelmes, ezt egészen biztosan tudtam. Viszont jobban vonzott, mint eddigi életem során bármi, és ez az intenzív fizikai vonzalom talán ijesztőbb volt, mintha fülig belebolondultam volna.

Az aggodalmamat pedig az sem csökkentette, hogy Nico meghívott magával a vasárnap esti afterpartyra a Symbolba, és nem fogadott el nemleges választ. Nem, mintha három térd-remegtető csók után akartam volna nemet mondani... Viszont abban maradtunk, hogy legkésőbb éjfél körül lelépek, mert hétfőn le akartam menni Nyékre, megnézni az új lovagolandó lovamat, amit Szabi már milliószor felkonferált. És sürgősen tanácsot akartam kérni Szabitól, hogy mihez kezdjek ezzel a hirtelen jött észelvesztéssel, mert halálra rémített ez a kontrollvesztés.

Teljesen összezavarodva érkeztem hát vasárnap délelőtt a Hungaroringre, és a legkisebb problémám volt csupán az óriási tömeg. Tényleg rengetegen voltak, és milliószor a lábamra tapostak, de már szinte meg sem éreztem. Csak amikor már leültem a helyemre vettem észre, hogy milyen borzasztóan retkes a sportcipőm, pedig meg mertem volna esküdni, hogy amikor reggel elindultam még tiszta volt.

A futam idejére nagyjából sikerült leküzdenem a gondolataimat, és immáron semmi más nem volt a fejemben, csak a pályán köröző huszonkét autó, a bokszkiállások, a versenyzők, az éppen aktuális állás, és hogy ki hány kiállásos taktikán lehet. A szám rágcsálva, és a kezemet tördelve, időnként fel-felugrálva figyeltem a versenyt, és néha már-már úgy éreztem magamat, mint egy nyéki focimeccsen – csak itt nem volt bíró, akit szidni lehetett volna, de a teli torokból kiabálás itt is megvolt.

Szurkoltam Buttonnak, szurkoltam Nicónak, szurkoltam Rosbergnek és szurkoltam Massának is, de egyre inkább erősödött bennem a gondolat, hogy valami gond van a szurkolásommal, mert a brit hetedik, a brazil nyolcadik, Nico tizenegyedik, Rosberg pedig motorhiba miatt csupán a tizenkilencedik helyen zárt.

Ráadásul gyakorlatilag abban a pillanatban, hogy a kockás zászlóval leintették a futamot, mintha hipnózisból tértem volna vissza, újra előjöttek az aggodalmaskodó gondolataim. Nem annyira tartottam jó ötletnek, hogy elmenjek a Symbolba, azt meg pláne nem, hogy Nico kísérőjeként. Szerettem Nico mellett lenni, nem ezzel volt a gondom. A problémám abból adódott, hogy kegyetlenül vonzódtam a némethez, és egy szórakozóhelyre, sötétbe, fülledt levegőbe nem ezt tartottam a legjobb felállásnak. Ráadásul az is megrémített, hogy ennyi ember mellett kellett volna vele mutatkozzak, főleg annak fényében, hogy tudtam mekkora sajtófelhajtás szokta övezni ezeket a rendezvényeket – én pedig a legkevésbé sem vágytam magam viszontlátni az ócska magyar pletykalapok címlapjáról.

Gondterhelten kotortam a fülem mögé a rakoncátlanul lógó barna tincseim. Muszáj volt elmennem, mert bunkó dolog lett volna lemondani,  pláne pár órával a megbeszélt találkozónk előtt. Magamban már csak azért fohászkodtam, hogy a lehető legalacsonyabb számú hülyeséggel ússzam meg az estét.

Sóhajtva álltam fel a helyemről, és miközben elindultam lefelé a lelátóról, pötyögtem egy SMS-t Nicónak, hogy ügyes volt, és hogy áll-e az este. Valahol, titkon bíztam abban, hogy fáradságra hivatkozva lemondja, mert tényleg borzasztó ötletnek tartottam azt, hogy mi ketten együtt bulizzunk. Bárhova szívesen elmentem volna, kivéve, ha az a máshol egy másik szórakozóhelyet takar. Soha nem voltam barátságban az ilyen helyekkel, mindig is jobban preferáltam a házibulikat, vagy a nyéki focipályánál megejtett, sütögetéssel és főzőcskézéssel egybekötött italozgatásokat. A szórakozóhelyek egyszerűen ridegnek és személytelennek tűntek, miközben megannyi veszélyforrást rejtettek, és képtelen voltam önfeledten kikapcsolódni, ha közben mindig a környezetemre vagy az italomra kellett figyelnem. Nem is nagyon jártunk ilyen helyekre – ha el is mentünk valahová, az általában egy kocsmát vagy pubot jelentett.