azon a nyáron [nico hülkenberg ff]

13. Tizenharmadik fejezet

13. fejezet

Marcival alaposan kiszakértettük magunkat a hétvégi megye kettes nyitómeccs kapcsán, és támadt egy Nicót is érintő, őrült ötletem is. Ezt persze egyből felvázoltam a barátomnak is, aki bár nem tűnt teljesen meggyőzöttnek, azért támogatásáról biztosított. El akartam ugyanis vinni Nicót a meccsre, mert akartam őt látni a világomban, hogy nem lóg ki onnan ordítóan, mert mindennél jobban akartam, hogy valahogyan elegyíteni tudjam a kettőnk univerzumát. És őszintén szólva, nem akartam egy harmadik életet is fenntartani, épp elég volt a pesti-Reni és a nyéki-Reni között egyensúlyozni, nem volt szükség egy Nico Renijére is, végtére is éppen azt szerettem a németben, hogy mellette gátlások és kifogások nélkül tudtam önmagam lenni.

A nyéki állomáson leszállva pusztító meleg csapott meg bennünket, én vízért nyöszörögtem Marcinak, aki megszánt, és kerített a táskája mélyéről egy üveg langyos ásványvizet. Nem tudtam, mióta utaztatta már, de az életem mentette meg. Utunk elsőnek a nagynénémékhez vezetett, hogy át tudjak öltözni, meg adjak valami hírt magamról, és lássanak a családtagjaim, hogy amúgy egyben vagyok, csak mozgalmasak a mindennapjaim.

Meg egyébként is gyakran szolgált gyülekező helyként a házuk, egyrészt, mert túlerőben voltunk Csabival és Zsombival, másrészt mert ez esett legközelebb a vasútállomáshoz, és hát ha Gárdonyba mentünk, általában vonattal tettük, mert bár többen rendelkeztek jogsival, senki nem vállalta be azt, hogy ne fogyasszon semmit. Ha csak a korzóra mentünk volna, még vonatra se lett volna feltétlen szükség, mert laza tempóban sétálva is fél óra alatt át lehetett érni, de többnyire a gyros vonzott minket Gárdonyig. Szentül hittük ugyanis, hogy a világ legjobb gyrosát szolgálják fel, ráadásul világbajnok áron.

A házba belépve Marci otthonosan mozogva a nappaliba slattyogott, és levágódott a meccset néző unokabátyáim mellé a kanapére. Bármibe le mertem volna fogadni, hogy valami Liverpool meccse ismétlése ment éppen. Egyszerűen nem tudtam megérteni a családi-baráti körömbe tartozó férfiak vallásos imádatát a vörösök iránt.

Megingattam csak a fejem, és kettesével szedve a fokokat felsiettem az emeletre. Ezt utólag nagy hibaként könyveltem el, mert az izmaim még emlékeztek a délelőtt során a Gellért-hegyre tett kirándulásra. Őszintén nem értettem a gyengeségüket, mert egy dolog, hogy kondim nem volt, de izomzatomnak kellett volna lennie, de elkönyveltem magam örök puhánynak, hogy már egy hét nem-edzés így kirántott a formámból. A szobámba belibbenve gyorsan felkaptam az itt tartott fürdőruhám, egy farmer shortot, és egy lenge trikót. A hajam ketté választottam középen, és mindkét oldalra egy-egy holland fonást varázsoltam.

Miután összepakoltam egy törölközőt, meg a fényképezőm a táskámba, azt a vállamra akasztva leballagtam a lépcsőn. Ott azonban gyakorlatilag eszmélni sem volt időm, és egy rövid sikkantás kíséretében egy hosszú, napszítta szőke hajzuhatag tulajdonosa landolt a nyakamban. Nevetve öleltem vissza a trópusi mintás felsőben, és türkiz rövidnadrágban parádézó gyerekkori barátnőmet.

Detti olyan volt, mint egy színes tornádó – ahová betoppant, ott kő kövön nem maradt, de mégis volt benne valami bájosan szeleburdi, ami mókát hozott az ember mindennapjaiba. Detti mellett lehetetlen volt szomorkodni vagy unatkozni, mert mindig volt valami eszement ötlete, vagy egy őrült sztorija akkorról, mikor épp nem velünk töltötte az idejét. Így hát a nem túl hosszú odaút alatt meghallgattuk, hogy hogyan cserélte el a zenekaros pólóját egy törött dobverőre – szerintem totál nem érte meg a dolog –, hogy miképpen töltötte a VOLT fesztivál három éjszakáját 3 különböző sátorban – melyekből egyik sem az övé volt –, és hogy hogyan lehet Sopronból Pécsen keresztül Budapestre jutni.