azon a nyáron [nico hülkenberg ff]

15. Tizenötödik fejezet

15. fejezet

Szombaton sokáig ágyban maradtunk, mert egyszerűen csak ki akartam élvezni minden kettesben töltött pillanatot, még mielőtt berohanuk az éhes falkasfalkával felérő barátaim közé. Kedves emberek voltak, és egytől egyig imádtam őket, de erős gyanúm volt arra, hogy Nicót meg fogják rohamozni, nos, leginkább mindennel. Kínos sztorikkal, kérdésekkel, az összes bénázásommal és elvesztett fogadásommal. Szóval csak élveztem a szobába szépen lassan besütő nap sugarait, Nico derekamat cirógató ujjait, és a nyakam és a vállam találkozásához nyomott apró csókjait. A német mellett lenni olyan természetes volt, mint a levegővétel és ez egyrészt kellemes, meleg megnyugvással töltött el, ugyanakkor a távolban sötét viharfelhőket derengtetett, hogy mit fogok magammal kezdeni, ha tízezer kilométer lesz majd közöttünk.

Ha igazán őszinte akartam lenni, akkor az énem egy kicsinél kicsit nagyobb része a legkevésbé sem akarta ezt lecserélni a nyéki meccs emberekkel teli közegére. Persze a másik felem alig várta, hogy végre újra kezdődjön a szezon, megteljenek a hétvégéim a meccsekkel, és a meccsek utáni bulikkal.

Kései reggelinket házon kívül, a Duna-part egy hangulatos bisztrójának teraszán fogyasztottuk el, és közben igyekeztem Nicót felkészíteni mindenre, ami csak egy megyei meccsen várhat majd rá – így a káromkodásra, a vicces beszólásokra, a játékvezetőt minden bizonnyal érő, halál-közeli fenyegetésekre és az átlagosan fogyó alkoholmennyiségre. Persze azt hozzátettem, hogy nagyarányú győzelem vagy vereség esetén az átlag felfelé elmozdulhat. Lefele sosem.

Egy reggeli előtti, és egy reggeli utáni kávé elfogyasztását követően, fél három magasságában szálltunk be a fekete Volvóba. Mint kisgyerek a gumicukorra, úgy csaptam le a autó rádiójára, és gyakorlatilag mindenek előtt csatlakoztattam hozzá a telefonomat, és kezdtem bújni a Spotify listámat, hogy valami kellemes zenével tudjunk hangolódni a nyéki meccsre. Elsőnek gondoltam kultúrsokkal örvendeztetem meg a mellettem ülő szőkét, így elindítottam a Desperado szívet szorító klasszikusát, a Gyere és álmodjot.

– Bánok már mindent, és nagyon fáj itt bent ez az egész nekem! – énekeltem együtt a rádióval, Nicótól pedig zavart pillantásokat kaptam, míg a Fővám téren ácsorogtunk a piros lámpánál. Elsőnek azt hittem, hogy teljesen indokolatlan módon az énekhangom zavarja, de gyorsan eloszlatta ezen tévhitem.

– Ez nem valami nyolcvanas évekbeli popsláger koppintása? Valami "Simply a love-song I wrote it for you, Won't you listen and give me a chance." [Egy csak egy szerelmes dal, amit neked írtam, miért nem hallgatod meg és adsz egy esélyt?] Vagy ilyesmi, nem? – Széles vigyor telepedett az arcomra, ahogy Nico próbálta együtt énekelni a magyar verzióval az eredetit.

– Meglep, hogy ennyire vágod, nem tán ezen nőttél fel?

– Ha az emlékezetem nem csal, ez egy német formáció volt, szóval feltételezem, hogy onnantól kezdve, hogy befutottak, tíz évig időről időre előszedték a rádiók. Az ilyen remekművek meg beleégnek az ember agyába – ahogy elnézem, felétek is. – Csodálatos kavalkád született abból, ahogy Nico az eredeti, angol szöveget énekelte rá az autóból szóló zenére, én pedig a magyart.

– El kéne induljunk valami tehetségkutatón, ez kellően multikulturális hozzá – nevettem fel, ahogy véget ért a zene, de közben már a következő csodát kerestem, amivel a mellettem ülőt boldogíthatom.

– Úristen, ezt nem mondod komolyan – hunyta le egy pillanatra a szemét Nico, mikor lecsapott rá a felismerés.

– Ismerned kell, annyival nem vagy sem idősebb tőlem, sem távolabb Romániától, hogy ne érjen el titeket is. Erre csapattuk tizenegy évesen a sulidiszkóban. A világ császárai voltunk – bizonygattam neki két refrén között, és legnagyobb örömömre a Dragostea din tei soron következő refrénjébe már ő is beszállt. Természetesen tökéletes kiejtéssel, és a szöveg jelentésével maradéktalanul tisztában léve követtük el a karaoke-t.