azon a nyáron [nico hülkenberg ff]

5. Ötödik fejezet

5. fejezet

A hazafelé úton mosolyogva gondoltam végig az este emlékeit, és elégedetten nyugtáztam, hogy míg a némettel voltam, elkerültek a negatív gondolatok – nem jutottak eszembe a problémák sem magammal, sem vele kapcsolatban. Csak voltunk, ő meg én. Mi.

A házunk előtt kifizettem a fuvart, majd vidáman ballagtam be. Az ajtón beérve egyből kiléptem a magassarkúmból, egyrészt, hogy hangtalanul osonhassak fel az emeletre, másrészt szép és elegáns viselet volt, de semmiképpen sem kényelmes.

A szobámba érve a fotelomba dobtam ruhámat – a már ott gyűlő méretes ruhakupac tetejébe – és pizsamát húzva végignyúltam a franciaágyamon. Gondolkodás nélkül vettem elő a telefonom, pötyögtem egy „Egészben hazaértem" üzenetet Nicónak, majd kápolnásnyéki legjobb barátom számát tárcsáztam.

– Szia, Szabi! – Jó kedélyűen szóltam a telefonomba, mit sem törődve a kijelzőn mutatott idővel.

– Tudod, hogy imádlak Kicsi, de tudsz róla, hogy fél egy van? – A srác hangja rekedtes volt, némileg álmosan csengett.

– Ó, bocsi. Felkeltettelek? Nem akartam, csak azt hittem, érdekel, hogy milyen volt a randim – szélesen vigyorogtam, noha tudtam, hogy Szabi nem láthatja – talán pont ezért. Tudtam, hogy az oldalát már félig kifúrta a kíváncsiság, de abban is szinte biztos voltam, hogy ha neki mesélnék Nicóról, akkor pletykásság ide, pletykásság oda, nem adná tovább senkinek – ezért hívtam őt.

A tettetett ártatlanságomra először csak valami artikulálatlan morgást adott válaszul, majd lefordította magyarra is: – Hogy a viharba ne érdekelne, de Rena. Én holnap fél hétkor kezdek kinn a Szamosiban.

– Ó, tényleg! – Némileg elkeseredtem, mert ez valóban kiment a fejemből. Természetesnek vettem azt, hogy azzal, hogy én eljöttem a loviból szabira, mindenki más is így tett. – Pedig gondoltam átugorhatnál, és akkor elmesélnék mindent... – Igyekeztem olyan hangsúllyal mondani, hogy Szabi érezze, hogy bár úgy adom elő a dolgot, mintha neki tennék szívességet, valójában az én lelki világom ápolásáról lett volna szó.

– Rena... – kezdett bele hosszan elnyújtva a kizárólag általa használt becenevem, hogy aztán halkan felnyögjön. Tudtam, hogy mit jelent ez – akar segíteni, és legszívesebben segítene, de nem fér bele az idejébe.

– Jól van, semmi gond, majd akkor másodkézből kapod meg az infót – próbáltam elbagatellizálni a dolgot, de elég hiteltelenre sikeredett.

– Ha Nyéken lennél, mondanám, hogy gyere át, de így...

– Figyelj, Szabi... Holnap nem akarsz értem jönni Mogyoródra, a Ringre? – Mindennél jobban akartam, hogy valakivel beszélhessek Nicóról, és erre pillanatnyilag anya mellett Szabi tűnt a legalkalmasabbnak. Mert anya, bár meghallgatott, de mindig azt mondta, hogy úgy döntsek, hogy nekem jó legyen. Csak épp fogalmam sem volt arról, hogy nekem hogyan lenne jó. Ráadásul Szabival a nyáron nagyon sokat beszélgettünk; róla, rólam, arról, hogy mennyire egyedül, sőt magányosan érzem magamat, hogy mennyire szeretnék egy normális, kiegyenlített párkapcsolatot, és úgy tűnt, Szabi megérti ezt, mert valahol ő is hasonló cipőben járt. De hogyan mondhatná az ember azt, a saját anyjának, hogy egyedül érzi magát? Végtére is, az valami olyasmi üzenet lenne, hogy „rossz munkát végeztél".

– Mikor végzel? – kérdezte sóhajtva, és ezért az egy kérdésért mérhetetlenül hálás voltam neki. Megkönnyebbültem.

– Négy körül, legyen fél öt.

– És utána mi a program? – érdeklődte.

– Elmegyünk hozzánk, anya megetet, én meg elmesélem az egész sztorit a legelejétől – ajánlottam.