azon a nyáron [nico hülkenberg ff]

4. Negyedik fejezet

4. fejezet

A csupasz vállamra simuló kéztől egy pillanatra összerezzentem, ám ahogy felnéztem, a német srác arcát pillantottam meg. A tengerkék szempár sok mindenről mesélt – sajnálatról, reménykedésről, örömről. A rendezetlenül álló és kissé csálén megkötött nyakkendő pedig sietségről árulkodott.

– Sajnálom, hogy késtem, de Nico, mármint Rosberg, beállított és negyven percen keresztül, nem viccelek, tényleg annyi volt, karattyolt arról, hogy valami hülyeségen összebalhéztak Viviannel. A menyasszonyával – magyarázta Nico, miközben zavartan a szőke tincseibe túrt. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a sok buta gondolat, ami a fejemben keringett. Óvatosan megráztam a fejemet, aztán alaposan végigmértem a németet.

– Félregomboltad az inged – nevettem el magamat, mire Nico, nagyon hosszan és nagyon németül elkáromkodta magát. Bár azt hiszem, ezen a nyelven nem lehet semmit se röviden mondani.

– Tényleg nagyon siettem, mert tudtam, hogy így is, úgy is késni fogok, de az istennek nem tudtam lerázni Nicót – mentegetőzött, miközben elfordulva, kiigazította a gombolást a sötétkék ingen.

– Komolyan semmi gond – mosolyodtam el. Szórakoztatott a zavara, ráadásul rendkívül aranyos volt, ahogy magyarázkodott. – De mondjuk, ha küldtél volna egy SMS-t, hogy késel negyed órát, akkor elkészülhettél volna normális időbeli keretek között, és én sem gondoltam volna, hogy menet közben összeszedtél egy dögös szőkét a liftben.

– Nem bukok a szőkékre – jelentette ki meghökkenten, mire hangosan felnevettem, és legszívesebben hozzátettem volna, hogy én viszont minden jel szerint nagyon is bukok a szőkékre, vagy ha nem is mindre, egyre közülük határozottan.

– Szerintem induljunk – javasoltam, mire elégedetten bólintott és összekulcsolta az ujjainkat.

Gyalog indultunk el a Duna-parti vendéglőbe, ahova vinni akartam Nicót. Szerettem azt a helyet, nagyobb alkalmakkor mindig oda ültünk be apával és anyával. Ott voltunk az általános iskolai ballagásom után, apa negyvenedik születésnapján, az én tizennyolcadik szülinapomon. Nem volt puccos vagy túlzottan drága hely, de elképesztő hangulattal rendelkezett, és megannyi emlék kötött ide, függetlenül attól, hogy nem esett kifejezetten közel a házunkhoz.

– Van egy ötletem – szólaltam meg, miközben igyekeztem nem kajánul elvigyorodni. Az a zseniális ötletem támadt ugyanis, hogy Nicót megetetem mindenféle tradicionális magyar kajával.

– Kezdjek félni? – kérdezte a német, magasba rántva az egyik szemöldökét, mire felnevettem.

– Ha túlélted a metrózást, akkor nem kell tartanod semmitől. Azt találtam ki, hogy mi lenne, ha egymásnak rendelnénk majd kaját az étteremben? – Úgy gondoltam, ezt könnyebb elfogadtatni vele, mint azt hogy, én rendelek neki is, meg magamnak is. És ennyi áldozat talán belefért.

– Ebben az ötletedben van valami trükk, vagy a vigyor az arcodon az én jelenlétemnek tudható be? – kérdezte pimaszul csillogó szemekkel. Szabad kezemmel csak finoman beleöklöztem az oldalába. Nem nagyon vette magára, mert kuncogva húzott közelebb magához, hogy egy puszit nyomjon a homlokomra. Meglepődtem a gesztuson, végtére is még csak az első hivatalos randink volt, de nem bántam.

Nico egy iszonyatosan helyes pasi volt, és persze tudom, hogy a külső nem minden, de nekem ez akkor is számított. Lehet, hogy ezzel felszínessé váltam, de számomra ez is pont ugyanannyira fontos összetevő volt, mint az, hogy egy srác kedves legyen, humoros, vagy hogy szeressen és tiszteljen.

Jól esett Nico érdeklődése, mert simogatta az egómat. Bármennyire is tiltakoztam eddig, akárhogyan állítottam, hogy jól meg vagyok egyedül, valójában mindennél jobban vágytam arra, hogy szeressenek, és főleg arra, hogy viszontszeressek. Mert Norbi ugyan szeretett, de...