azon a nyáron [nico hülkenberg ff]

9. Kilencedik fejezet

9. fejezet

A hétfő délutáni könnyű terepünk olyannyira jó sikerült, hogy másnap szinte könyörögtünk Robinak, hogy hadd menjünk megint, ezúttal a saját lovainkkal, edzésszerűen, de Robi könyörtelenül nemet mondott. Ismét előtört belőle a pánik, és gyakorlatilag a porig rombolta az önbizalmunkat azzal, hogy kijelentette, egy hónap múlva kezdődik a versenyszezon, és mi sehogyan se állunk. Úgyhogy szomorúan ugyan, de hozzáfogtunk az érdemi munkához, és előbb Herceget és Fantomot, majd aztán Maxot, és Bartoneczky másik új lovát, Kántort is lelovagoltuk. A nap végére kegyetlenül elfáradtam, főleg úgy, hogy a legnagyobb melegben almoztunk és este, levezetésképpen még lefutószáraztam két kislányt.

Hazaérve, a vacsora után egyetlen dologhoz volt kedvem, hogy bedőljek az ágyamba, és aludjak, mint akit fejbe vertek. Nyéken azonban soha nem ilyen egyszerű az élet, és általában igaznak bizonyult az a mondás, hogy Reni tervez, mindenki más meg végez. Valaki – mindig más – állandóan keresztülhúzta a számításaimat. Ezúttal Marci volt az a balga, aki fel mert hívni, hogy csilingelő hangon közölje velem, a városban van. Na, persze nem Pesten, hanem hol máshol, mint Kápolnásnyéken. A pesti srác ugyanis megmagyarázhatatlanul vonzódott a településhez, noha rajtam kívül semmi nem kötötte őt ide, eleinte. Kezdetben velem jött, és velem ment haza, aztán volt, hogy velem jött, de tovább maradt, és mostanában már az is megesett, hogy úgy jött el Kápolnásnyékre, hogy nem is tudtam róla – esetleg akkor, hogyha valamelyik informátorom leadta a drótot. Mert Marci beleszerelmesedett Nyékbe. Az itteni hangulatba, a közvetlen légkörbe, az emberek szókimondásába, őszinteségébe, a végeláthatatlan szabadságba, amit én is éreztem, minden alkalommal, mikor idejöttem. Pusztán a tényt imádta, hogy Kápolnásnyék szöges ellentéte Budapestnek, hiába rajongott a fővárosért annak minden nyüzsgésével, szeretett lejönni, kikapcsolódni, és egyszerűen csak lenni. Meg persze megkedvelte az ittenieket, mindenkit az én baráti körömből, Szabit és Janit különösképpen.

Marci apropója a kocsmázásra az volt, hogy a hazatérte alkalmából feltétlenül muszáj meginnom vele egy sört. De én tudtam azt, amit minden valamire való vidéki – vagy, nos esetemben félig vidéki – tud, mégpedig hogy egy sör, az nem sör. Így én, valószínűleg a társaságból egyedül, tudtam azt is, hogy ha lemegyek Marciékkal – és az egész bandával – iszogatni, akkor abból nagyon csúnya másnap kerekedne. De nem volt mit tenni, barátom ugyanis megfenyegetett, hogy ha nem ülök le vele sörözni, akkor soha többet nem beszél velem. És bár tudtam, hogy ez leginkább üres fenyegetőzés, inkább nem bíztam a véletlenre. Na, meg egyébként is, „egy sörből" mi baj lehet alapon végül összeszedelődzködtem. Miután jónéhány SMS-t váltottunk Nicóval – kiderült, hogy ő Rosbergékkel vacsorázott, az együtt töltött nap után –, utamra is indultam a pár utcányira lévő, törzshelyünkként szolgáló kiskocsmába.

Amikor beléptem, megcsapott a vidéki kocsmák jellegzetes, ám mégis szívet melengető illata és hangulata. A gyéren pörgő ventilátor által megkavart füstszag, a rádióból halkan szóló, lassan már retrónak számító Groovehouse, az első asztaloknál ücsörgő, az élet nagy dolgait megvitató, pirosodó orrú, idő paraszt bácsik, és a hátsó, nagy asztalnál ülő, egymást túlkiabálni igyekvő barátaim, élükön az újonnan egymásra találó Marci, Szabi és Jani alkotta trióval.

Arcomon bujkáló mosollyal kértem ki egy korsó Ászokat, majd a poharat a kezemben szorongatva egyre szélesedő vigyorral ballagtam a kocsma hátulja felé. Magam se tudtam miért, de a fáradtság ellenére boldog voltam. Talán Marci viszontlátása miatt, talán a kocsmázás rettentően nyárias hangulata miatt, talán azért mert Herceg mesésen ment aznap, talán az egész összessége miatt, de tényleg őszintén boldog voltam. És szemét gondolat vagy sem, de még csak eszembe se jutott Nico. Rendben, ez így nem igaz, mert abban a kettő percben, ameddig a pulttól az asztalig értem, elgondolkoztam azon, hogy a német vajon hogyan mutatna ebben a társaságban. Azonban mire eljutottam volna az érdemi válaszadáshoz, addigra Marci kiszúrt, felugrott és megölelgetett, Szabi nyomott két puszit az arcomra, Jani meg lerántott maga mellé a padra és elkezdett magyarázni valamiről. A rövid, piszkosszőke hajú srácnak egyébként szokása volt, hogy fátyolos szemekkel, világot megváltó valamikről diskurált, három sör után. Általában az elfogyasztott italok mennyiségével egyenesen arányosan hitte el egyre jobban, hogy értelmes az, amit beszél – pedig egyre kevésbé volt így. Ettől függetlenül imádtam őt, és elképzelni nem tudtam volna az italozgatásokat, vagy a nyéki meccseket nélküle, mert mindig, mindenhol ő volt a felelős az alaphangulatért – és erre aztán soha nem lehetett egyetlen rossz szavunk sem.