A nagylányok még mindig nem sírnak

8. FEJEZET ☼

Másnap elmentünk egy nagy bevásárló központba, hogy megvegyük mindazt, ami hirtelen eszünkbe jutott Zoéval. Megvettük a nagy medencét, Borkának egy kisebbet, biciklit, rollert, bukósisakot, térd- és könyökvédőt, valamint egy tucat Peppa malacos sebtapaszt. Bevásároltunk a bulira is, amit legszívesebben lemondtam volna a szüleim miatt, ám mivel mindenki mást meghívtunk, így kizárásos alapon a kerti parti nem maradhatott el. Apa segített összeszerelni a medencét, aztán péntek éjjel ki is próbáltuk Márkkal. Tudom, hogy mire gondoltok, de nyugalom, nem szexeltünk a vízben. Apám késő estig nálunk volt, jól érezte magát a fiúkkal. Zoé arcán látszódott, hogy szívesen beszólna neki, azonban a szemeimmel jeleztem, hogy ne tegye. Váratlanul a barátnőm szóba hozta Alexet, aminek apa rohadtul nem örült. A képére volt írva, hogy zavarja a szomszédom új kapcsolata. Amikor elkísértem a kapuig, megkérdezte, hogy Gréta tényleg együtt van-e Alexszel. Nem tagadtam le, elmondtam az igazat a boldog babavárásról. Kétségtelen, hogy szarulesett neki, ezért benyögtem, hogy anya ezerszer jobb bárkitől. Elismerte az igazamat, majd elköszöntünk egymástól. Érzem, hogy éget titeket a vágy, hogy megtudjátok, mi történt Márk bokájával. Mivel túl makacs volt, így nem mentünk be a kórházba, hanem egész éjjel jegeltük, és reggelre jobban nézett ki. Fogjuk rá, hogy két nap alatt helyrejött. És hogy nálunk aludt-e? Igen, egész héten. Tőlem ment dolgozni és hozzám jött haza.

Szombat reggel arra keltünk, hogy Márk telefonja csörög. Hajnali fél hét volt, elképzelésünk sem volt, hogy ki keresheti ilyenkor. A fejemre húztam a takarót, úgy hallgattam, ahogy Ákossal beszél.

– Nem, ma este nem érek rá – mondta határozottan. Előbújtam a takaró alól, és érdeklődően ránéztem.

– Ki az? – kérdezte nevetve. – Nem emlékszem rá, a neve sem rémlik. Továbbra is tágra nyílt szemekkel bámultam.

– Megbeszélem Lottival, aztán írok vagy valami – zárta le a beszélgetést, majd ledobta a telefonját a szekrényre. Nem telt el egy perc, az újra csipogni kezdett. Esküszöm, hogy nem akartam végignézni, hogy mit beszélget a legjobb barátjával, de akaratlanul is megláttam, hogy egy kissé alul öltözött lányról küldött képet azzal a szöveggel, hogy: „Barbi. Nem hiszem el, hogy nem emlékszel...", ezer darab röhögős emojival. Márk szája egyből mosolyra állt, én pedig egyre gyanakvóbb lettem. Ismertek, tudjátok, hogy nem vagyok féltékeny típus, de abban a percben szívem szerint megkerestem volna Barbit, és agyonvertem volna. Azt sem tudtam, hogy mi a szituáció, mégis megevett a féltékenység. Annyit válaszolt, hogy így már tudja, ki ő. Remek, mi? Lehet, hogy hatásos volt a „megöllek" nézésem, mert egyből magyarázkodni kezdett.

– Ákost zaklatja a csaj.

– Értem – válaszoltam.

– Azért zaklatja, mert nem érti, hogy hova tűntem.

– Tessék? – kérdeztem, miközben nagyokat pislogtam.

– Elvileg volt köztünk valami, és a csajnak fura, hogy nem lát már Ákossal. Az a vicc, hogy én nem igazán emlékszem semmire. Régen is volt, nem is érdekelt... – köhögött. – Felkelek – mondta, majd ki is ment a szobából.

A telefonjára folyamatosan érkeztek az értesítések, ezért megfogtam, hogy kikapcsoljam a netet, de Ákos üzenetei érdekesebbek voltak, mint a Wi-fi kinyomása. Olyanokat írt, hogy megadja Márk számát a lánynak, hogy megbeszéljék. Kora reggel! Ez nem érne rá később? Nem szeretek idegesen kelni. Éppen felálltam volna, amikor egy ismeretlen számot jelzett a képernyő. Csupán csak tíz másodpercig vacilláltam, hogy felvegyem-e.

– Haló? – szóltam bele.

– Márk?

– Ki keresi? – nevettem el magam.