A nagylányok még mindig nem sírnak

13. FEJEZET ☼

Mindent elmondott a mentális betegségeiről, amik évek óta töretlenül kínozzák. Amikor hallgattam, csak meredtem magam elé könnybe lábadt szemekkel. Szörnyű lehet ezekről nyíltan beszélni, még úgy is, hogy már rengetegszer előjöttek ezek a témák köztünk, miközben megismertük egymást. Nem ismeretlen számomra sem a depresszió, sem pedig a szorongás, mégsem vetemednék arra, hogy nekiálljak narkózni. Próbált meggyőzni arról, hogy a fűre nem lehet rászokni, éppen ezért bármikor abba tudná hagyni, viszont, ha olyan szituációba keveredik, muszáj valamivel csillapítani a dühét vagy épp a szorongását. Őszintén bevallotta, hogy tíz esetből, amikor hozzám tartott a melóból, kilenc és félszer már a benzinkúton spurizott, de úgy, hogy szorongás ellen a munkaideje alatt rendes cigire rá sem gyújtott, csak füvesre. Azt állította, hogy a velem töltött idő alatt "csak" ilyesmit fogyasztott, ám amikor a "barátaival" volt, nem álltak meg az ócska amfetaminnál vagy a kendernél. Fel tudtam volna robbanni, amikor mesélt a legutóbbi fesztiválos élményéről, a legutóbbi botrányos buliról. Hamar eljött az a pont, amikor már nem tudtam tovább hallgatni. Egyszerűen képtelen voltam végighallgatni, hogy hányféle veszélyes droggal ütötte ki magát a fesztiválon és a buliban. Ráadásul olyanokat hozott fel, melyekről még én is pontosan tudtam, hogy hosszabb távon függőséget okoznak. Szívem szerint nekiestem volna. Addig ütöttem volna, míg észhez nem tér. De persze azt is tudtam, hogy segítségre van szüksége, éppen ezért tértem rá arra a témára, miszerint komolyan fontolóra kellene vennie, hogy beszél egy szakemberrel. Elmagyaráztam neki, hogy ehhez én kevés vagyok, mire felpattant, és azt vágta a fejemhez, hogy ő egyáltalán nincs rászorulva semmiféle rehabra meg pszichológusra, aztán fogta magát és elviharzott. Nem azért mondta el nekem, hogy bolondnak nyilvánítsam. Nem is ezt tettem, csak az istenért nem akarta felfogni, hogy én, egymagam ehhez irtó kevés vagyok. Pár perc elteltével kaptam tőle egy üzenetet, amiben közölte, hogy egyedüllétre van szüksége, ami csak azt jelentette, hogy hazamegy és elszív egy akkora spanglit, mint az alkarom, hogy legalább aludni tudjon. Neki legalább sikerül. Hiba volt napközben számon kérni? Persze, hogy az volt, de mit tehettem volna? Nem nézhettem el, hogy tönkreteszi magát. Nekünk így nincs jövőnk, és ezt ő is pontosan tudja. Számomra a gyerekem az első, és így nem tudhatom Borkát biztonságban. A legutóbbi veszekedésünk alkalmával azzal jött, hogy miattam kér egy kis időt, hiszen nem akarja, hogy újra csalódjak benne. Több idő kellett volna nekünk, vagy egyáltalán nem is szabadott volna hagyni, hogy így egymásra kattanjunk. Nem akarok többé csalódni senkiben, főleg nem egy olyan emberben, aki ennyire közel áll hozzám. Aggódtam érte és csak jót akartam. A végsőkig mellette állnék, ha hagyná, és nem rohanna el rögtön. Átéreztem a problémáit, nekem is jutott belőlük bőven, hasonló cipőt tapostunk, mégis képtelen voltam elfogadni, hogy abban hisz, hogy a drogok segítenek kijutni a mélyből. Órákon át jó, aláírom, aztán elmúlik és visszarántja a szar valóságba, amin egyedül ő tudna javítani. Ha nem is javítani, úgy csinálni a dolgait, hogy jobban érezze magát a mindennapokban. Az első pillanattól kezdve imádtam a lazaságát, ami nem egyenlő azzal, hogy halál lazán tönkreteszi magát, mert semmi sem érdekli. Egy percig sem ítélem el a tetteiért, csak segíteni akartam, hogy a rossz döntéseit hagyja hátra, feledje el a múltját, ami még mindig kínozza, és inkább a jövőre koncentráljon. Addig a percig hittem magunkban, a közös jövőnkben, míg a fejemhez nem vágta, hogy ő márpedig nem hülye, és nem fog felkeresni semmiféle szakembert. Mindenki, akinek komoly problémái vannak, ezzel jön, és bárcsak tudnám, miért. Annyira lazán kezeli ezt a témát is. Annyira lazán rágyújt a következő spanglira, és annyira lazán leszarja, hogy aggódom érte.

Sírni sem tudtam, pedig rettentően jólesett volna. Egy pillanatig azt hittem, hogy tiszta szívemből haragszom rá, amiért ennyire nem veszi komolyan a problémáit, aztán forgolódás közben rádöbbentem, hogy egyáltalán nem haragról van itt szó. Hogy a fenébe tudtam volna haragudni rá, amikor ő maga is érzi, hogy rezeg a léc, és csak jót akarok? Azért rohant haza, hogy ne bántson tovább, ám azzal nem számolt, hogy míg ő betépve alszik egy jót, én csak forgolódom egyedül az ágyamban. Egyfolytában azon kattogott az agyam, hogy mi legyen a következő lépés, ugyanis a józan eszem meggyőzött, hogy nem nézhetem ölbe tett karokkal, ahogy tönkreteszi magát. Ha szakítanék vele, életem végéig bánnám, és folyton csak azon járna az eszem, hogy egy adott pillanatban milyen módszerrel könnyít a depresszióján. Ha mellette maradnék, csak szenvednék, de legalább nem hagynám cserben. Hatalmas szemétség lenne kidobni, épp úgy, ahogy az apja tette. Erre a legkevésbé sincs egyikünknek sem szüksége. Hiába lestem, hogy elérhető-e, nem volt az. Percenként megnyitottam a üzeneteket. Csak azt akartam megtudni tőle, hogy jól van-e, ami persze hatalmas baromság, hiszen, aki ebben a helyzetben jól érzi magát, az egy pszichopata. Ledobtam a telefont magam mellé, majd szorosan lehunytam a szemeimet. Pár órás nyűglődés után elaludtam. Isten tudja, hogyan, de végre sikerült.