A nagylányok még mindig nem sírnak

9. FEJEZET ☼

Egy átlagos szombat délután Borkával kitakarítottuk az egész házat. Nagyon élvezte, hogy segíthet, főleg, hogy énekeltünk is egy kicsit. Na, meg táncoltunk. Molli teljesen beilleszkedett hozzánk. Nem állítom, hogy az első pár napban könnyű volt vele, az hazugság lenne. A bulit követő hétfő éjszaka majdnem összevesztünk Márkkal miatta. Egy szaros macska miatt. Borka szobájából lazán kisétált, és nyoma veszett. Egymásra mutogattunk, hogy biztosan valamelyikünk nem csukta be rendesen a terasz ajtaját, Molli pedig meglépett. Fel-alá járkáltunk a házban, a kertben és még az utcán is. Gondoljatok bele, hogy milyen esztétikus látvány lehettem éjfélkor egy szál bugyiban és pólóban az utcán, miközben a macskát hívogattam. A sírás kerülgetett. Bele sem mertem gondolni, hogy Borisz, Oroszország nagyhercegnője mennyire maga alatt lesz, ha nem kerül elő a kedvence. Egyfolytában azon kattogott az agyam, hogy ha macska lennék, hova bújnék. Nem jutottunk semmire. Hajnali egy környéken mondta azt Márk, hogy hagyjuk, a macsek már nem lesz meg. Nem hagyhattam annyiban, hiszen a gyerek totálisan maga alatt lesz, ha nem találjuk meg. Felforgattuk újra az egész házat, benéztünk minden alá, minden fölé, minden mögé és mindent kinyitottunk. Mollinak nyoma veszett. Elkönyveltem magamban, hogy másnap reggel iszonyatos ordításra fogunk kelni. Miközben a fürdőben tevékenykedtem, valami dorombolás-szerű hangra lettem figyelmes. Azt hittem, hogy csak képzelődöm, ezért inkább folytattam a fogmosást. Elzártam a csapot, letettem a fogkefét, és újra hallottam a dorombolást. Benéztem a mosógép mögé, a szekrény alá, azonban Mollit sehol sem láttam. Újra behajoltam a mosógép mögé. A hang egyre erőteljesebbé vált. Márk bejött értem. Szó szerint, hiszen ő már aludni akart. Ha nem is aludni, de velem akart lenni.

– Gyere ide! – suttogtam.

– Megtaláltad?

– Nem tudom, viszont itt hallok valami dorombolást.

– Arra nem gondoltál, hogy a mosógépben van? – nevetett.

Együtt nyitottuk ki a mosógép ajtaját, ami csak egy résnyire volt eredetileg nyitva. Hatalmas meglepetésünkre Molli halál nyugodtan aludt a ruhákon. Márk simogatni kezdte, és óvatosan kivette.

– Még jó, hogy elfelejtettem elindítani – mosolyogtam.

Átvettem a macskát, és beleültettem az alomtálcába. Mivel percekig néztük, és egyértelműen nem akart csinálni semmit, újra megfogtam. Egészen Borka szobájáig cipeltem, majd behajítottam. Koppant egyet a szőnyeget, én pedig becsuktam az ajtót. Meg kellett tanítani vele, hogy az éjszakát töltse a gazdája szobájában, ahol szintén van egy alomtálca, nehogy baleset érje. Nem sajnáltam volna kibaszni a házból, ha az alom ellenére összeszarta volna a gyerekem szobáját.

Tehát ott jártam, hogy Molli beilleszkedett, és ott, hogy takarítottunk. Borka majd' megszakadt a nevetéstől, amikor a macskája ugrált a felmosó után. Attól függetlenül, hogy szeretem az állatokat, ez a kis dög sokszor kihozott a sodromból. Apukáról azóta sem hallottunk. Még azt sem kérdezte meg, hogy megvan-e a jószág, amit engedély nélkül hozzánk költöztetett. Na, azt meg végképp nem, hogy mi van a gyerekével. Megint felszívódott. A szülőség rohadtul nem merül ki annyiban, hogy kap a gyerek egy állatot. És ezt ő miért nem tudja? Felnevelt két gyereket, könyörgöm!

Miután végeztünk a felmosással, kimentünk az udvarra. Egyfolytában a telefonomat lestem. Vártam, mikor ér haza Márk. Egyre jobban azt érzem, hogy nekem is ő az igazi. Bátor dolog kijelenti az ilyesmit, tudom. Higgyétek el nekem, hogy ez a helyzet teljesen más, mint az előző.

– El sem hiszem, hogy nemsokára óvodás leszel – sóhajtottam, miközben a fűben ücsörögtünk.

– Miért kell oviba menni?