Kettőnk titka (Gojo x reader) - Befejezett

4. rész

*(név) szemszöge*

A mai nap átlagosan telt. Minden a szokásos volt. Nobarával egyre többet beszélgettünk, amit nem bántam, mert végülis tetszett, hogy van egy barátnőm. Megumival és Itadorival is megismerkedtem, akik 2 évvel fiatalabbak tőlem, tehát 14 évesek. Amikor betöltjük a 18. életévünket, kötelesek vagyunk elhagyni az árvaházat, ahol a legtöbben születésünk óta élünk. Mi szerencséseknek mondhatjuk magunkat, mert nem emlékszünk az igazi szüleinkre, ezért nem gyötörnek a régi szép emlékek. Ilyenek voltunk Megumi és én. Nobara velem egyidős és 13 éves korában haltak meg a szülei egy autóbalesetben. Keresztszüleivel pedig nagyon összevesztek annó, ezért nem is vállatlák őt, nagyszülei már nem éltek ezért teljesen magára maradt. Szüleinek testvére se volt így tényleg nem volt más lehetősége. Itadorinak kicsit összetettebb a múltja. Yuujinak 11 éves korában derült ki, hogy a szülei drogot, kábítószert, fegyvereket és ezekhez hasonló illegális eszközöket árultak. Rokonai vagy nem vállalták őt, nehogy a szülei miatt bajt hozzon rájuk, vagy már nem éltek. Itadori amíg ki nem derült ez a dolog a szüleiről boldogan élt velük, úgy hogy nem is verték meg őt és semmi rossz dolgot nem tettek vele. Mégpedig az ilyen emberek ezt szokták tenni legtöbb esetben. De bennük a fiuk iránt nem volt agresszió.

Egészen sokat beszéltünk a négyes kis csoportunkba a mai nap, én pedig azon gondolkodtam este az ágyamban már, hogy most menjek-e el szokásosan Gojohoz. Mintha nem is a szabadság miatt akarnék kiszölni, hanem sokkal inkább Gojo miatt már. Végül úgy döntöttem hogy megyek. Holnap tartok "pihenő" napot és utána ugyanígy mindig el fogok járni, a már megszokott helyünkre.

Ma is sikeresen kijutottam a szabadba. Hallottam mocorgásokat, valamelyik itt dolgozó ébren volt, de nem jött ki a szobájából, így nem buktam le. Akkor kicsit megijedtem és pánikoltam, de le tudom annyival intézni, hogy vécéznem kell...ebbe annyi a bökkenő, hogy azt nem vastag pulcsiba tenném és kisebb hátizsákkal a hátamon. De végül megcsináltam és újra a szabad, friss levegőt szívhattam, az üres utcákon, ahol felfedeztem egy közeledő alakot. Széles mosolyra húzódott a szám és én is indultam meg az egyre felém közeledő személy felé. Minél közelebb kerültünk, annál jobban rajzolódott ki az alakja. Gojo volt. Nálunk ez már kezdett szokásossá válni, hogy éjszakánként összefutunk.

-Szia, (név). - állt meg előttem mosolyogva.

-Szia, Gojo. - viszonoztam mosolyát, miközben felpillantottam rá.

-Mi a mai programunk? - kérdezte miközben lehajolt hozzám és mutató ujjával negpöckölte az orromat.

-Nem tudom. Neked van ötleted?

-Van. Mesléjünk magunkról. Ismerjük meg minél jobban egymást. - egyenesedett ki, majd kihívóan nézett rám. Sejtett valamit. Féltem, hogy sejt valamit. Ha megtudja hogy árva vagyok, és legtöbbször hazudtam biztosan vissza fog engem vinni és szólni fog ott valakinek, hogy "ez a bizonyos lány szökik éjszakánkét, figyeljenek rá jobban".

-Nos, hol is kezdjem... - gondolkodtam el.

-Ott, hogy hogyan kerültél árvaházba. - mondta ki egyszerűen, mintha alap lenne hogy tud erről, és én sem álítottam volna mást.

-Tehát tudsz róla. - sütöttem le szememet.

-Igen. - mondta ki határozottan.

-Szerintem te megérted miért is nem mondtam el az igazat. - suttogtam magam elé.

-Megértem. Nagyjából. - bólintott bizonytalanul.

-Árva vagyok. Gondolom hogy ezt már tudod, kitisztult minden, hogy nincsenek is szüleim akik otthon békésen szunyókálnak míg én itt az utcákat járom. Árvaházba nőttem fel. Nem emlékszem a szüleimre. Tudtommal túl fiatalok voltak és nem akartak. Az itteni nevelők szerint anyának már sajnos nem éltek a szülei, mert az anyja öngyilkos lett, nem mondta miért, az apja pedig beteg volt. Az apai nagyszüleim pedig nem vállaltak engem. És a vérszerinti szüleim nem akartak gyereket ilyen fiatalon, nagyszülőkre nem számíthattak, már ha éltek. Más rokonoknak pedig nem akartak odaadni, mert vagy nem lett volna rám idejük, vagy amúgy se tartozom olyan nagyon rájuk. Ennyit tudok a szüleimről. A kinézetükre nem emlékszem, semmire sem. Kicsi voltam. Beadtak ide mert nem vállaltak. De még mindig jobb helyem van, mintha felelőtlen kis fiatal 19-20 év körüli emberek nevelnek fel kínok között. Mi lehet most vajon velük? Gondolnak rám szerinted, hogy most milyen lehetek? - halkultam el a végére. Könnyeim lassan utat törtek maguknak. -Mindig is akartam egy teljes, normális családot. Én itt nem éreztem itthon magam. Olyan volt mintha nem tartoznék sehova. Értelme sincs a létezésemnek.

-Sajnálom. De...szerintem jobban jártál volna ha erről hamarabb szólsz nekem.. - gondolkodott el.

-Miért is? - vontam fel egyik szemöldökömet.

-Téged akárki örökbefogadhat aki felnőtt. 28 éves vagyok, egyébként.

És ekkor leesett mit is akar ezzel üzenni nekem. Ő örökbe tud fogadni. Tudnék vele együtt élni. Lenne rendes otthonom, ami egy normláis átlagos bérház. Nem egy olyan hely, ahol sokan vannak, hasonló háttérstoryval. Örökre hálás lennék neki, ha ezt megtenné.

-E-erre nem is gondoltam. - ámultam el. - Lehetséges ez? Tényleg? Megtennéd értem? Nem...nem lennék a terhedre? - éltem bele magam.

-Nem. Amúgy is, egyedül élek. Tudod....amikor mondtam hogy nem mondom el az én okom, amiről nem akartam beszélni. Te is elmondtad a múltad, ha nevezhetjük annak. Akkor most én jövök. Kérdezted, hogy én mit keresek itt, ilyen későn éjszaka? Nos, én is szülők nélkül nőttem fel. Anyám valami prosti aki elhagyott egy pasas miatt, elköltözött másik országba, apám meg túl nehéznek tartott egyedül felnevelni, így lepaszolltak a nagyszülőkhöz. Az apai nagyszülőkhöz, ők pedig folytatták tovább, boldogan, nélkülem az életüket. A nagyszüleim nagyon megértőek voltak. Minden szeretetet megadtak nekem és mindenre amire csak tudtak megtanítottak. Mindenre, amire az életbe szükségem lesz. Nagyon jól bántak velem és imádtam őket. Sok időt töltöttünk együtt és még társasoztunk is, játszottunk, tanultunk együtt. Boldogabb nem is lehettem volna. Csodálatos gyermekkorom volt nekik köszönhetően. Mindig számíthattunk egymásra, és ott voltunk mindig egymásnak. Mi így hárman. Aztán ketten maradtunk. Papám és én. Ugyanis eljött az az idő, amikor mamám elfáradt. Feladta az élettel való küzdelmet. Mindannyian kapunk egy feladatot életünk során. Mamámnak az volt a feladata, hogy felneveljen engem és velem legyen. Mikor ezt teljesítette, befejeződött az ő története. Ha az életünkről írnnák könyvet, az övé ott véget érne. Nem lenne bele mit írni, ugyanis már minden kerek, lezárult, nem volt ezen a földön több feladata. Amikor meghalt, teljesen összetörtem. Csak bezárkózva sírtam és sírtam. Miért kell elvenni tőlünk azokat, akik a legfontosabbak nekünk? Miért? Miért? Folyton ezt kérdezgettem. De ez az élet rendje. Megszületünk és meghalunk. Ez a természetes. Ha halhatatlanok lennénk nem lenne bennünk az az érzés, hogy hasznlájuk ki az időnket. Mindent halogatnánk, mert gondolnnák "bármeddig várhatok vele, van időm". Így legalább minden korszakunkba kiélvezzük amit akkor kell. Kisgyermek korunkba felfedezzük és megtanuljuk az új dolgokat. A gyerekek mindenre rá tudnak csodálkozni, vannak szmáukra új, ismeretlen dolgok. És ez annyira csodálatos, hogy a legalapvetőbb dolgoknak is tudnak örülni és meg tudják becsülni azt. Nagyobb, tini korban egyre jobban vágyunk a szabadságra, és olyankor a legtöbb, legérdekesebb dologba belevágunk. Minden korszaknak meg van a feladata. Mikor mit kell tennünk és kihasznlánunk. Szomorú, de igaz, hogy bármikor elüthet egy autó, bármikor lehetsz halálos beteg, bármikor találkozhatsz este hazafelejövet rossz emberekkel akik szervkereskedőknek fognak eladni. Bármikor bármi törtnéhet. Éppen ezért élj. Élvezz ki minden percet, segíts másokon, mosolyogj mindig. És végül rá 2 évre papám is meghalt...ott végleg összetörtem. Az ő sírjukhoz járok ki minden éjszaka. Azóta nem is alakítok ki kapcsolatokat. De...találkoztam veled, és fényt hoztál az életembe. - mondta végig Gojo, az ő történetét, melyet én figyelmesen hallgattam végig, egyszer se beleszólva. Végére mindketten bekönnyeztünk én pedig szó nélkül léptem hozzá közelebb és öleltem meg szorosan. Minden szégyenérzetét félre téve engedte ki könnyeit Gojo, én pedig próbáltam visszafogni meghatódottságom. Nem ment. Végül, az üres, kihalt utcán öleltük egymást, mindketten zokogva miközben a szél lágyan mozgatta fürtjeinket.
És döntöttem. Innentől szabadon és boldogan fogok élni. Senki nem állít meg a céljaim elérésébe, és boldogan csinálom végig az utamat.

__________________________________
Kicsit bekönnyeztem, miközben Gojo múltját írtam le. :((