Mikor a BTS veled van

1.

  A repülőn ültünk, és felébredtem, mert megkezdődött a leszállás. Ne kérdezzétek, mit keresett egy magyar banda Dél-Koreában, de meghívtak minket vendégfellépőnek egy koreai banda közönségtalálkozójára. A Nevermind gitárosaként örülnöm kellett volna, mivel pont a kedvenc együttesem dedikálására mentünk, de valahogy semmi kedvem nem volt a többiekkel lenni. Csak egy hétre mentünk, de tudtam, nekem ez is kínszenvedés lesz. Nem voltunk az a tipikus álombanda, amire mindenki vágyik, hiába voltunk ország- (és ezek szerint világ-) szerte híresek.    Állandóan veszekedtünk, nem csak én a többiekkel vagy ők velem. Egymással is rengeteg összetűzésük volt, de nem hagyhattuk abba, mert számítottak ránk. Hogy kik? A menedzsment, a családjaink, a barátaink, az ország, a rajongóink. Elegem volt a felelősségből. Miért nem számíthatunk csak egymásra? Persze, ez az egy hiányzott. Nem voltunk barátok, inkább egy bandán belüli ellenségek. Egy valakivel voltam jóban, Marcival, a billentyűsünkkel. De vele is inkább ez a „szivatjuk egymást" haveri kapcsolat volt.

  -Hallod – nézett rám értelmesen az énekes, Norbi – Mindjárt szállunk le. – na, nem mondja...

-Tudom – bólintottam.

 -Wow, erre nem számítottunk – forgatta a szemét Marci, aki a másik oldalamon ült. Egy élmény volt ezzel a kettővel ülni.

 -Kussolgassál, senki nem kérdezett – néztem rá unottan.

 Valahogy így érkeztünk meg Dél-Koreába. Ahogy leszálltunk, valamennyiünknek sóhaj hagyta el a száját, mivel tudtunk, még nincs pihenés. Seoul reptere forgalmas volt, majdnem elsodródtam, mikor Marci megragadta a kezem, hogy visszahúzzon. 

 – Vigyázz magadra, hülyegyerek. – utasított kedvesen. Nem tudtam megállni szemforgatás nélkül, bár én igyekszem kedvesnek lenni hozzájuk, néha viszont egyszerűen nem megy.

 Beszálltunk a buszba, hogy leüljünk hátul, és mivel az ütemtervünk nem engedte a szállodába való lepakolást, egyből a közönségtalálkozóra mentünk. Az út unalmasan telt, én bedugtam a fülemet a Buds-ommal, hogy kizárjak mindent, amíg a többiek a helyszínről és a dalválasztásról beszélgettek. Közben néha Marci bökdösött, mert jól esett neki, hogy csesztethet, én pedig ott ugrálok mellette az ülésen. Az együttesünk másik lánytagja, Regi a szemét forgatva gyűlölt engem, mert velem Marci legalább foglalkozott. Általában Regire rá sem bagózik. Apropó, bagó, azon gondolkoztam út közben, hogy hogyan verjem ki Norbi szájából a cigarettáját, mert a buszon tilos, büdös és utálom még látni is.

 Regi mellesleg basszusgitáron játszik, mert ugye egy rockbandába az is kell. Bár igazán örülnék, ha mondjuk olyan basszerünk lenne, akinek agya is van. Az utolsó tagunk, a dobosunk, Ádám pedig általában szarik a világra, vele szerintem két szót váltottam az elmúlt két év alatt, amit együtt eltöltöttünk. Tipikus rockzenész kinézete van, tetkók, piercingek, alul felnyírt, felül hosszú, kontyba kötött haj. Az előttünk lévő ülésen ő a telefonját nyomkodta, szerintem instán lógott, mivel kiláttam a mozdulataiból a likeolást.

 -Öhm, Hanna – ütögette meg Regi a térdemet ahogy áthajolt Marcin – Ha megérkeztünk, elmegyünk mosdóba? – kérdezte.

 -Persze – bólintottam.

 -Huh, jó, azt hittem, egyedül kell megkeresnem. – mondta megkönnyebbülve.

 -Lányok, mi lenne, ha ezt sms-ben beszélnétek meg, nem előttünk? – nézett hátra Norbi.

 -Becsukod a füled és nem figyelsz ránk, ennyi az egész. – magyaráztam – Mint Ádám. – mutattam magam elé a csendes tagunkra.

 -Pfft – röhögte el magát Marci.