Mikor a BTS veled van

14.

 A pályára odaérve leraktuk a cuccainkat, majd megkérdeztük, van-e hely. Szerencsére volt, így befizettük a jegyet, majd kikérve a cipőket elkészültünk. Nem sokkal később 3-3 fős csapatokra oszlottak, mivel Yoongi nem akart játszani. Tae sem akart volna, de nem volt sok választása, mivel ezelőtt mindenben benne volt, és feltűnő lett volna, ha pont most nem játszik.

 Így hát Yoongival és az öt biztonságival egy asztalnál ülve figyeltük, ahogy a többiek bajnokságot tartanak, a két kamerás pedig körülöttük mászkál.

 -Ebből jó kis videó lesz. – szóltam mosolyogva, az államat a tenyerembe támasztva az asztalon.

 -Jobb is lehetne. – jegyezte meg Yoongi, mire felé fordultam.

 -Így a legjobb. – nevettem el magam óvatosan, aztán visszanéztem a srácokra.

 -Bocsi, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de te amúgy ki vagy? – szólalt meg végül az egyik biztonsági, Yoongi és én meg felvont szemöldökkel néztük oda. Yoongi rám nézett, mintha nem tudná, mit mondjon, így passzol.

 -Én csak... - gondolkoztam, de nem volt ötletem, így tanácstalanul meredtem vissza Yoongira.

 -Egy barátunk. – dobta be végül az ötletét, ami úgy tűnik, elégnek bizonyult, többet nem érdeklődtek.

 Egy idő után szünetet tartottak, amit nem kamerázhattak, ugyanis Tae szorosan mellém ült, és amolyan lázadásképp átkarolta a vállam és magához húzott.

 -Mi az? – érdeklődtem felnézve rá.

 -Megvertük a másik csapatot az első meccsen. – vigyorgott, én pedig mosolyogva gratuláltam.

 -De csak épphogy. – vitatkozott Hobi.

 -A lényeg az, hogy győztünk. – kért pacsit Jk a csapattársaitól, Taehyungtól és Jintől.

 -Mi vagyunk a legjobbak! – kezdett Jin ugrálni, mi pedig röhögve figyeltük, amit művel.

 -Örülök. – mosolyogtam rájuk, aztán, mivel a második játszma is kezdetét vette, visszaültem Yoongi mellé. A játékot figyelve néha oldalra pillantottam Yoongira, és láttam rajta, hogy kicsit sajnálja, hogy nem szállt be.

 -Miért nem játszol? – kérdeztem felé fordulva.

 -Nincs kedvem. – rendezte azonnal az arcvonásait, hogy senki ne lássa, mit érez.

 -Ugyan. – mosolyodtam el. – Tudom, hogy legszívesebben ott ugrálnál. – nevettem el magam – Szóval?

 -Páratlanul vagyunk, így kellettél volna te is. – ismerte be, én pedig csodálkozva néztem rá.

 -De régen is páratlanul voltatok, mit számítok én? – kérdeztem.

 -Sokat számítasz. Mindannyiunknak. A többiek is sajnálják ám, hogy nem nyílt alkalmunk veled játszani. Csak hát, nincs más választásuk. – sóhajtotta. – Én nem vagyok feltűnő, többször nem játszom, így egyértelmű volt, hogy ha valaki itt marad veled, az én leszek.

 -De nem kellett volna... - érzékenyültem el a szám elé kapva a kezem. – Én megvagyok, miattam ne unatkozz itt, egyikőtök se lássa kárát annak, hogy itt vagyok. – motyogtam a könnyeimmel küszködve a meghatottságtól. Yoongi féloldalasan rám pillantott, aztán egyből el, mintha zavarná a gyengeségem.

 -Ne sírj. – sütötte le a szemét, és oda sem nézve fél kézzel odanyúlva megsimította a hátam. Megtöröltem a szemem, és megpróbáltam összeszedni magam, ami bár nehezen ment, sikerült. – Nem igazán bántam meg, hogy itt maradtam. – tagadta le, amit az előbb láttam rajta, mire felnevettem.