𝐇𝐢𝐭𝐜𝐡 •𝐓𝐨𝐝𝐨𝐫𝐨𝐤𝐢 𝐱 𝐑𝐞𝐚𝐝𝐞𝐫•

𝐂𝐡𝐚𝐩𝐭𝐞𝐫 𝐓𝐞𝐧

𝐂𝐡𝐚𝐩𝐭𝐞𝐫 𝐓𝐞𝐧

Vicceket meséltünk egymásnak, a napokban történt eseményeket. Az utóbbi időben rengeteg időt töltöttem az építkezés körül, számos történetről lemaradtam. Ochaco beszámolt a járőrözéseiről, a kisgyerekek autogram kéréseiről. Kyoka bevallotta, hogy új dalon dolgozik a közösségi médiájára. Attól, hogy hőssé vált, nem feledkezett meg kedvenc időtöltéséről sem, továbbra is ír számokat. Milliós rajongótábort tudhat magának, de sosem dicsekszik vele.

A csapat csendesebb tagjai, mint például Tsuyu, csendben eszegettek. Katsuki sem szólalt meg, ami meglepett. Gondolataiba mélyedt, néha felfigyelt a hangosabb megszólalásokra. Elterpeszkedett egy fotelen, lábait a karfán támasztva. Egy hamburger után nem nyúlt többért, elvolt magában. Izuku, Tenya és Ochaco beszélgettek, Denki, Eijiro két pofára tömték magukba az ételt, mintha még nem ettek volna ilyet. Mina, Momo és Kyoka valamit éppen kitárgyaltak, de éppen elég halkan, hogy ne tudjak bekapcsolódni.

Shoto mellettem ült az odahordott párnák egyikén, én is egy hasonlón gubbasztottam. Fél tenyerét a hátamon pihentette, meg-megsimogatott. Néha előre nyúlt falatozni a maradék saláta darabokból, vagy sajtot emelt a szájához.

- [Név], megmutatod az egész házat? A bejáraton és a nappalin kívül nem láttunk eddig sok mindent - érdeklődött Ochaco mosolyogva.

- Már vártam a kérdést. Erre gyertek - felpattantam, Shoto követett.

Megvártam, míg a többiek is feltápászkodnak, és elindultam az amerikai stílusú konyha felé.

- Közben mesélj róla, kérlek. Kíváncsian várjuk - bátorított Momo.

- Hát, nem tudom mit mondhatnék. A konyha az otthonom, szóval ez a kedvencem is egyben. Nagyjából, mindent összevetve ez készült el először, és azóta élvezem a látványát. Hiányzik még egy-két dolog, tányérok, evőeszközök, bögrék még beszerzésre várnak. Ahol jártam, onnan vettem pár kés tartót, és rekeszt a fiókokba - mutattam a konyhaszigetre, kihúztam az egyik említett tárolót. - Még lényegesen üres. Ami tányérokból ettünk, azt az ötösből vettem kölcsön. Persze nem kell annyi cuccot idezsúfolni, mert nem fognak benne folyamatosan lakni, de nem baj, ha minden a rendelkezésre áll. A legjobb értékelésekre törekszem.

- Aztán, itt van még a nappali, ahol eddig ültünk - folytattam. - A párnák az ülőgarnitúrához, vagy a hálószobákhoz tartoznak. Összesen soknak tűnik, de szétosztva sokkal minimalistább látszatot kelt. Egyébként, a fotelekért es a kanapéért odáig vagyok, bár az otthonit nem akarom lecserélni, ha erre kerülne sor, akkor biztosan ilyet vennék. A növényekre különösen figyeltem, mindegyik kibírja egy hétig, amikor úgy is jövök majd takarítani, akkor kapnak öntözést.

- Milyen lelkes, mikor mesélhet az elért céljairól - suttogta Mina a barátom fülébe, mire Shoto csak elmosolyogott.

Hallottam ugyan a szavakat, de nem szóltam bele. Nem nekem szánták, hát nem kötöttem beléjük. Csak megmelengették szívem a szavaik.

•••

Jó pár üveg alkohollal és chipses zacskóval később már búcsúzkodtak. Hihetetlen jól sikerült a buli, a hangulat az egekbe szökött, minél több poharat emeltünk a szánkhoz. Nem vittünk túlzásba semmit, éppen mindenki annyit ivott-evett, amennyit jónak látott. Beszélgettünk, megtárgyaltuk a hős társadalomról alkotott véleményünket vagy éppen csak csendben ültünk, és élveztük egymás társaságát. Nem történt baleset, nem borult ki a bor, pezsgő, nem kaptunk össze azon sem, ha nézeteink eltértek. Egyszerűen éretten és gyerekként viselkedtünk egyszerre.

Nem szakadt szét a csapat, hiszen előre úgy beszélték meg a hazamenetelt, ahogyan érkeztek. Egyszerre, egymást megvárva. Volt, aki nem ivott, hogy legyen sofőr, de ők is kaptak a gyerekpezsgőből, senki sem maradhatott ki. Momo, Katsuki és Iida vállalta a fuvarozást, hármójuk autójába kényelmesen elfértek. Mivel mi ketten Shotoval ittunk egy keveset, nem akartunk hazamenni, és ki nem örülne egy vadonatúj ágyban alvásnak. Ami ráadásul olyan közel van, hogy elég átvánszorogni a nappaliból a fő hálóig.

A srácok csicseregve pakolgatták cuccaikat, a telefon, a pénztárca mind a táskába került. A lányok még körül néztek, összeszedték Denki elfelejtett napszemüvegét, és Mina leesett karkötőjét is a párnák közül. Nem álltam neki a rendrakásnak, jobbnak láttam kikísérni őket.

Amint a pulcsik, kabátok is rájuk kerültek, Katsuki a szokásos határozott, mély, érdes hangján terelgette a többieket az ajtó felé. Megragadta Eijiro pólóját, olyan erővel lökte a kijárathoz, hogy szegény fiú meg is pördült a mozdulat közepette. Vigyorogva követtem őket, szórakoztatott a látvány. Shoto mellettem haladt, bal oldalán tartott. Így nem éreztem a hirtelen hőmérséklet változást, amikor átléptem a küszöbön.

Becsuktam magam után az ajtót, és a járdán hallgattam az utolsó erővel kimondott szavaikat. Nem csak rajtam, rajtunk látszott a fáradtság, ahogyan elvánszorogtunk a parkoló autókig. Nem válogattak, mindenki a legközelebb eső járműt közelítette meg. Nem szálltak be, még nem köszöntünk el.

Shoto átkarolta a derekam, szabad kezével szórakozottan integetett. Egyetlen pólót viselt, idegen szemnek feltűnne. Kirázott a hideg, ahogy ránéztem, még összébb húztam magamon a kardigánom. Mosolyogva utánoztam a barátom tettét.

- Na, takarodjatok befelé, még megfázik az a szerencsétlen - intézte Shotohoz szavait Katsuki, felém legyezve. - Avassátok fel azt az ágyat, nehogy másé legyen a megtiszteltetés!

Felröhögött, miután leesett, miről beszél, mi is követtük benne. Az utolsó viccet is elsütve kinyitott terepjárója ajtaját, és intett a vele utazóknak, hogy tegyenek szintúgy.

- Megyünk, belevágunk a baba-projektbe!

Shoto hangja annyira derűsen hangzott, fel sem dolgoztam, mit is mondott az imént. A többiek majd megszakadtak a neveléstől, mire rájöttem mit is mondott. Éreztem, ahogy elvörösödött az arcom, égett a forróságtól. Egyik tenyeremmel eltakartam a szemeim, képtelen voltam végig nézni, ahogyan kinevetnek. Másik, szabad kezemmel belekönyököltem az oldalába, Shoto csak elfojtott nyüszítéssel reagált.

Nem vettünk érzékeny búcsút, ennyi dolog után nem pont ezt szántuk befejezésnek. Megvártuk, míg beszállnak az autókba, és azt is, ahogy elhajtanak a kihalt, késő esti úton. Sokáig hallatszott a kocsik hangja, főleg az, ahogy Katsuki legelsőként fel-felberregteti a motort. Így köszöntek el az estére.

Holnap újra visszállunk dolgozni, ki-ki az idejében. Minden visszaáll az eredeti, vontatott kerékvágásba, ez amolyan kidöccenő volt belőle. Meghúztuk magunkat a bajok, nehézségek, kötelezők elől, egy estét közösen, boldogságban töltöttünk. Holnap délután bemegyek a DSD hősügynökség hívásfogadó irodájába, és vezető beosztottként lehuppanok a kis sarkomba, irányítani a srácokat. Másodállásban ezt teszem, ha éppen nincs más dolgom, de nélkülem is boldogulnak a munkatársaim, ha a nyaralók körül tevékenykedem.

Találkozom majd Ochacoval, Tsuyuval, és Katsukival egyaránt, ha éppen nem hívják őket elrendezni egy rosszfiút.

Egy gyors levegővétel, és vissza a problémák tengerébe. Amelyben el is süllyedtem, oxigénpalack nélkül.

Üdvözlet ismételten ebben a storyban is. Hűha, hatalmas elnézést kérek, amiért így elhanyagoltam ezt, pedig ezalatt a tíz rész alatt eléggé a szívemhez nőtt. Újra elővettem hát, és bár (ez is) tele lehet helyesírási hibákkal, ígérem, hétvégén átnézem az eddig elmaradottakat. Remélem, elnyeri tetszéseteket! Pusz-pusz!<3