𝐇𝐢𝐭𝐜𝐡 •𝐓𝐨𝐝𝐨𝐫𝐨𝐤𝐢 𝐱 𝐑𝐞𝐚𝐝𝐞𝐫•

𝐂𝐡𝐚𝐩𝐭𝐞𝐫 𝐓𝐰𝐞𝐥𝐯𝐞

𝐂𝐡𝐚𝐩𝐭𝐞𝐫 𝐓𝐰𝐞𝐥𝐯𝐞

Halk szuszogásra ébredtem. A jobbomon Shoto pihegett, derekára lecsúszott takaróval, maga elé húzott kezeivel. Úgy nézett ki, mintha álmodna, és a szívéhez tartana valamit. Nem bírtam ki, jobban szemügyre vettem arcát, miközben felültem az ágyon. Színtelen ajkai egy cseppnyit elváltak egymástól, amitől úgy nézett ki, mint egy jóllakott kisgyerek. Szemöldökei íve lazult izmokkal nagyobb, mint mikor ébren van, és ilyenkor hihetetlen más kisugárzásással bírt. Olyan... barátságos.

Na, nem mintha egyébként ne lenne az, egy percig sem állítottam. Csak az idegeneknek látszana így. Talán ezért volt olyan nehéz a bizalmába férkőznöm, talán ezért kellett olyan sokat tennem érte.

Sóhajtva feltápaszkodtam, ott hagytam a meleg, puha ágyat, és beengettem a fényt a redőnyök résein át. A Nap magasan járt, későn ébredtünk. Felkaptam a köntösöm, belebújtam a puha papucsomba, halkan kisurrantam a szobából. Visszagondolva jól tettem, hogy összepakoltam lefekvés előtt, így már nincs hátra sok dolog. Elindítottam a mosogatógépet, elmosogattam a fa tálcákat, majd a helyére pakoltam mindent. Összesöpörtem, és nekiálltam reggelit - inkább ebédet - készíteni. Feltörtem pár tojást, a serpenyő felszisszent alattuk.

Mozgást hallottam magam mögül, úgy tűnt, Shoto felébredt. Valóban, másodperceken belül álmos fejjel jelent meg a folyosó felől. Fehér és vörös hajszálai össze-vissza álltak, apró gubancokban virítottak rajta. Szemei majd' lecsukódtak, ásítva dörzsölte meg őket. Hanyagul lógott rajta sötétkék köntöse, egyik válláról le is csúszott, felfedve egy-két nyomát az éjszakánknak. Ezért még kapok, ha meglátja.

- Jó reggelt, álomszuszék - pillantottam fel rá, lábujjhegyre ágaskodva nyomtam egy csókot ajkaira, és újra a reggelinek szenteltem a figyelmem.

- 'Reggelt. Rendben vagy? - karolta át a derekamat hátulról, beleborzongtam az érzésbe. - Fáj valamid?

- Megvagyok. Ne aggodalmaskodj - kuncogtam.

Shoto szórakozott hangot hallatott, prüszkölve eltemette arcát a nyakamban. És nem mozdult. Eközben végeztem a kajával, már nyúltam volna a tányérért.

- Hahó! - simogattam meg fejét. - Kész a reggeli!

- Akkor együnk - hagyott ott kuncogva, mindennel egyedül.

Puffogva odahordtam az asztalhoz mindent, s lehuppantam szembe az álmos tekintetű fiúval. Néma csendben ültünk egymással szemben, körülöttünk nyugodtság honolt. A környéknek hála semmilyen zaj nem zavarta meg az idilli pillanatot. Egyetlen zavaró tényező a gondolataink tömege volt, mely kegyetlenül bombázott minket ezernyi hamissággal.

•••

Visszatértünk a megszokott hétköznapokba. A nap, melyet együtt töltöttünk, csak egy perc szabadságnak számított, amikor végre nem kellett agyalnunk az életünket megkeserítő kötelezettségeinken. Amikor magunk lehettünk, újra élhettük a gondtalan éveinket egy éjjel alatt.

Kicsit zavarta a gyomrom az elfogyasztott alkohol, de pont annyi mennyiséget ittam, amennyi jól esett. Az agyam teljesen kitisztult, baj nem fenyegetett.

Reggeli után gyorsan összerámoltuk a megmaradt, szétszórt dolgokat, s úgy zártam be magam után az ajtót, hogy nyugodtan ott hagyhassam pár napig a házat. A villanyokat lekapcsoltuk, kihúztunk mindent a konnektorokból. Már elterveztem előre a hetemet, vissza akartam jönni pár napon belül, hogy újra kitakarítsak. Rossz megszokás, képtelen vagyok elhanyagolni bármit is. A lelkem pedig csak akkor nyugszik, mikor végre rendben van minden mindenütt. Ebbe pedig nem fér bele egy felmosatlan padló, egy összegyűrődött takaró sem.

A kocsiban ültünk, Shoto a kormányt tekerve kanyarodott ki a tó melletti kis utcáról. A tájat bámultam, a gyönyörű, éledező tájat, a növények éppencsak rügyeztek. Egy-két hóvirág tengődött az út szélén, a zsenge fűszálak között. Hideg még a levegő, de jól esik lehúzni kicsit az ablakot, hogy a friss oxigén beszivárogjon közénk, miközben a zene halkan szól, s Shoto ütemesen táncoltatja ujjait a kormányon.

Egyikünk sem szólt semmit a másikhoz, némán szegeztük tekintetünket az üres országútra. Délután kettőkor kezdődik a műszakom, egészen éjfélig. A kis zugomban ülök majd, hogy fogadjam a segítséget kérő hívásokat, amik közvetlen hozzánk érkeznek be.

•••

- Szép délutánt - léptem ki a liftből, miután végigutaztam három emeletet.

- Szia! - intett felém Tsuyu mosolyogva.

A békalány, s barátnője, Ochaco csendben ültek a dohányzóasztal mellett, kártyáztak éppen. Ketten tartózkodtak a helyiségben, a többiek vagy otthon maradtak, pihentek, vagy éppen elnáspángoltak egy gonosztevőt. Rövid beszélgetés után otthagytam kettejüket, visszaszálltam a liftbe, hiszen csak köszönni jöttem.

A DSD ügynökséget nem olyan régen építették, a városunk központjába. A hősügynökség neve igazán egyszerű, ha az ember jobban belegondol. A három vezető, Izuku, Shoto és Katsuki hősnevéből tevődik össze, a logó is könnyen megjegyezhető. Az ötlet annó még Izuku agyából pattant ki, onnan pedig egy lépés választotta csak el a fiatal férfit, hogy sokat gyakorolt rajztudásával létrehozza a mindenhol feltüntetett címert is.

Az ötödiken kapott helyet a sok-sok kis doboz alakú iroda sarok, ahol a segélykérő hívásokat fogadtuk. Ahogy beléptem a helyiségbe, páran felém biccentettek vagy köszöntek, s folytatták munkájukat. Bár sok dolguk nem akadt, hiszen alig kaptunk hívásokat. Leültem a saját kis zugomba, a berendezett asztalkámhoz. Az asztalon, két monitor mellett helyet kapott a telefonom töltője, egy rakat papír, mindenféle írószer és pár nassolni való. Két-három csokit szoktam beraktározni magamnak, amennyiben megéheznék, legyen mit rágcsálnom. A választófalon lógott egy hatalmas parafatábla, tele a számomra legkedvesebb képekkel. Akasztottam rá fényképet is, csoportosat, melyen minden barátom ott vigyorog, volt pár Shotoról és rólam, illetve gyerekkori legjobb barátomról, egy kis cicáról, kit éveken át gondoztam.

A fényképek mellett helyet kaptak még kivágott újságcikkek, kinyomtatott blog oldalak képei. A legtöbb a nyaralók sikerességéről szólt, több interjút is csináltak velem, amiket híresebb magazinokban, újságokban jelentek meg. Több kommentet is kinyomtattan, amiket az oldalamra kaptam a vendégházakról, sokat jelentettek számomra.

Más nem is igazán fért el a pár négyzetméternyi helyen, de az enyém volt. Miután levettem a kabátom, lehuppantam a székemre, beüzemeltem a gépet, s elővettem a telefonomat. Az üzenetek listája pangó ürességgel fogadott, bár nem lepődtem meg rajta. Ma hajnalban sok-sok üzenetet kaptam a többiektől, megköszönték a vendéglátást, s a boldog estét. Valószínűleg még most is alszanak, ahogy őket ismerem.

Hála a késői lefekvésnek, Shotoval elég keveset aludtunk, így csak egy nagy pohár kávé után voltam hajlandó elindulni dolgozni. Ha jobban belegondolok, nem is lenne kötelező itt ülnöm órákat, hiszen anélkül is teljesen rendben vagyok pénzügyileg. Az egyetlen dolog, ami mégis a székben tart, egy egyszerű közmondás; A munka minősíti az embert. Ezzel pedig teljesen egyetértek. Megtehetném, hogy az egész télen - mikor nem kell rohangálnom ügyfelek között -, lebzselnék otthon, eljárnék vásárolni, felzabálnék mindent a hűtőből, de mire jó ez? Ha ezzel is segíthetek a barátomnak, akkor igenis fogadok majd hívásokat, s hozzájárulok a rossz legyőzésének.