Nia bosszúja

2. fejezet - Látogatók

Mirage álmában a palota üres, fehér csempés folyosóin sasszézott csodaszép kasmírruhájában, amit a bálra készítettek neki. Az egyik ajtó mögül halk kuncogást hallott. Ismerős volt ez a hang. Odalopódzott, hogy megnézze, tényleg egy régen nem látott barát volt-e a hang tulajdonosa. Amikor kinyitotta az ajtót, egy kéz gyengéden behúzta. Mikor közelebb ért, az ismeretlenben Niát, a nővérét ismerte fel. A lány hirtelen megörült és szeles mosollyal üdvözölte testvérét, de ő ezt nem viszonozta. Keze inkább egyre erősebben szorította a csuklóit, és a kuncogása is inkább ördögi kacajba vágott át, majd egyszer csak belelökte Miraget a mellettük tátongó feketeségbe, amire meg mert volna esküdni, hogy addig nem volt ott. A lány csak zuhant a végtelenségbe, éles sikolyt hallatva, mint még soha. M sose sikított, még akkor sem mikor minden oka meglett volna rá. Úgy gondolta, ha félelmében sikít, a hanggal együtt a bátorság is távozik belőle, és ez bukásához vezet. Most viszont sikított, nem tudta visszafogni hangját. Érezte, hogy ereje elhagyja, miközben hangja halkul, majd elhallgat. Már felkészült a végre, amikor a feketeség legalján elkapta valaki. Azt hogy ki, azt márt nem látta, csak egy szürke tincset, mielőtt könnyek közt felébredt.

- Mi volt ez? – kérdezte hangosan magától a lány, miközben szemét törölgette, mielőtt bárki megláthatta volna.

Gyorsan túllépve álmán, magára öltötte egyszerű, bézsszínű ingjét és világosbarna lovaglónadrágját, majd egy fehér, arany gombos tölgyszínű kabátot vett fel. Tűzvörös haját copfba fogta, és elindult a palota lovardája felé. Ugyan azokon a folyosókon haladt végig, mint álmában, viszont a felé a szoba felé sem tekintett, ami az álmába szerepelt, nehogy újra át kellje élnie azokat az érzelmeket, amiket abban tapasztalt.

Ugyan is az a szoba az a nővére egykori hálója volt. Mikor még Mirage tíz esztendős volt, Nia ott altatta maga mellett a fiatal hercegnőt, aki akkoriban még félt a sötétségtől. Ő tanította meg őt, hogy bármily sötét is az éj, akár a legkisebb láng is be tudja világítani az egészet. Ezek a királynő legszebb évei voltak gyermekkorából. Esténként az idősebbik lány a régi Valenteuri legendákat mesélte neki egy pici mécse felett, azokat, amelyek a szárnyas szarvasok születéséről, a sivatagok suttogásáról, és a négy évszak háborújáról szóltak, valamint arról, hogy Oasis miért tagadja meg az évszakfelosztások törvényeit.

Ahogy gondolatai közt kilépett a palota hatalmas ajtaján, szolgák sora rohamozta meg.

- Hogy van a királynő?

- Remélem a legjobb egészségének örvend Green kisasszony!

- Bármikor szívesen látjuk körünkben! – halmozták el kedves szóval és megjegyzésekkel a királynőt, mire az heves bólogatással és széles mosolyokkal válaszolt.

- Na jó, elég lesz, ne szívjátok el előle a levegőt... - tolta félre a tömegeket Echo. – Téged is látni errefelé? Azt hittem már a naplódhoz kötözted magad a szobád egyik sarkában. – Köszöntötte közömbös hangon Echo M-et.

- Téged is jó látni, Echo. – Mosolygott a lány. – Kijössz velem terepre?

- Lovon? Soha.

- De hát...

- Ha kihozhatom a bányafarkasokat a boxukból, akkor talán meggondolom magam.

- Rendben. De ha elszabadulnak... - Mirage nem tudta befejezni mondatát, mert Echo mintha meg sem hallotta volna, elkezdett az istállók felé tartani. Nem győzte utolérni legjobb barátját a lány.

Mirage és Echo a hatalmas bányafarkasok hátán lovagoltak ki a sivatagba. Az úton a királynő elmesélte álmát Echonak, aki vállrendítéssel csak annyit válaszolt, hogy a fáradtság miatt lát rémeket, és ideje lenne kevesebb időt töltenie a múlton való merengéssel.