Nia bosszúja

1. fejezet - Fáradt éjszakák

„Kedves Naplóm!

Szörnyen kimerült vagyok. Már három napja folyamatosan tárgyalok Melloria hercegével. Azt szeretné, hogy szorosabb kapcsolat legyen a két sziget között... Biztos hogy csak a szigetek között?

Próbálok kicsit nem erre gondolni. Most minden nehezebb így, hogy Cole Greenveldbe költözött, Penelope és Ji az apjuk betegsége miatt visszautaztak Whisperbe, Lila folyamatosan a kalózok közti ügyeket intézi, és Felix is elkezdett jobban a családja felé fordulni... félek, hogy ő is otthagyja a kiképzetteket, és elköltözik a menyasszonyával, Roxannal.

Nica, Echo és Aubrey folyamatosan ellenőrzik, hogy minden rendbe van-e velem, és gyakran kapok levelet Ashtől és Natetől is.

Muszáj lenne kieresztenem a gőzt... ezért összehívtam mindenkit egy nagy bálra a palotába, hátha ott egy kicsit el tudok lazulni. A legelső válaszok a meghívómra szinte csak egy nap elteltével Morgantól és Lucytól érkeztek, akik kijelentették, hogy holnap délre már itt is lesznek. Mindig számíthatok a testvérekre. Néha már olyanok nekem, mintha a sajátjaim lennének.

Sokat gondolok a családomra. Vagy inkább, a "volt" családomra? Néha úgy visszakívánom őket. Főleg a nővérem –"

- Miraaaage!! – szakította meg egy éles sipító hang M naplóírását. Ijedtében becsapta a könyvet. – Jaaaj elnézést, megzavartam valamiben? – kérdezte nyájas hangon, gúnyos mosollyal az arcán Élodie.

- Mikor nem zavarsz? – állt fel lassan íróasztalától a királynő. – Mit szeretnél, miért jöttél?

- A bállal kapcsolatban lenne egy javaslatom. – folytatta tovább a hízelgést a szobalány.

- Bocsánat, hogy halálosan őszintének kell veled lennem, de nem érdekelnek a javaslataid. – nézett szembe M a lánnyal majd sarkon fordult és elindult a kijárat felé.

- Pedig igenis érdekelhetne! – váltott hangnemet Élodie. – Mondd le a bált! Most azonnal! A még ki nem küldött meghívókat égesd el! – követelte, majd az ajtó elé állt úgy, hogy M ne tudjon rajta kimenni.

- Nem. És nincs időm a butaságaidra. Attól még hogy egy darabig te vagy Penelope helyett a szobalányom és tanácsadóm, nem követelhetsz tőlem ilyeneket. Az enyém a döntő szó. A még ki nem ment meghívók még ma éjfélig kiküldetésre kerülnek a palotából. Mióta én vagyok itt a vezető, kötelességed engedelmeskedni, különben repülsz innen szépen vissza Melloriába a bátyádhoz, bármi is legyen a következmény.

- Nincs hatalmad fölöttem, és afölött, hogy mit mondok! – sziszegte a lány.

- Tényleg? Biztos vagy te ebben? – nyúlt köntöse zsebéhez Mirage, amikor észrevette, hogy az üres.

- Oh, nemtán ezt keresed? – vette elő Élodie a zsebébe csúsztatott levélbontónak álcázott csontból faragott vékony tőrt. – Mit gondoltál, megtámadsz? A következő lépésed pedig az lett volna, hogy rám hívod a kis pincsikéid? Királynő létére szánalmas húzás lenne ez még tőled is.

- Ne hívd így a barátaim! – szorította oda M a lányt a ruhájának gallérjánál fogva az ajtóhoz. A lány hirtelen erőteljes mozdulata miatt a szobalány nyakában lógó szép, gyöngysoros nyaklánc szétpattant, és a gyöngyök apró pattogással gurogtak szét a dolgozószoba márványpadlóján.

- Jaaaj, ha ezt meghallja a bátyám, Melloria hercege, vajon mit fog szólni? – vihogott a szobalány. – Szeretett kishúgával még nem csak hogy rosszul bánnak, még a tőle kapott igazgyöngy nyakláncot is leszakítják nyakából? Hova fajult a királyi modor... - Adta elő keservét, nagy sóhajokkal ötvözve.

- Túl fáradt vagyok a hülye játékaidhoz. – Engedte el Mirage Élodiet, aki utána a földre rogyott, és óriási megkönnyebbülés öntötte el, ugyan sosem vallotta volna be.

- Ha nem tartanád meg a bált, akkor a szövetségetek előbb meglenne a bátyámmal, és Valenteur nem lenne veszélyben tovább. Nincs igazam? – Erőltetett egy sunyi mosolyt az arcára a lány. – Ebben az egy esetben nem tudnál vitába szállni velem, hm?

- Tudom, hogy csak ezért vagy itt, hogy meggyőzz... egy és más dologról. De ne örülj túl sokáig, attól, hogy ilyen helyzetbe kerítettetek, még nem nyertetek meg semmit, csak új lehetőséget adtatok nekem arra, hogy újabb és újabb megoldásokat találjak a problémáimra. Most hogyha megbocsájtasz, - tolta arrébb útjából M a lányt - kell egy kis pihenés és gondolkozási idő számomra. – Sétált nyugodt léptekkel vissza a királynő asztalához.

- Gondolkodási idő MAGAD számára? Azt hittem egy szigetet kell vezetned, és nem magaddal kéne foglalkoznod! Nem gondolod, hogy kezdesz kissé önzővé válni, most, hogy a hatalom csak úgy az öledbe hullott?

- Az ölembe hullott? – Csapott idegesen naplója mellé M. - Igaz, végül is csak tizenhat éves korom óta harcoltam a hazámért és az embereimért, akiket eltiportak. Végül is, akkor kilenc évnyi folyamatos munka és küzdelem után sem érdemelhetek egy nyugodt éjszakát sem? Saját magamra is kellene időt szánnom, különben a fejem elködösül és nem tudom meghozni a megfelelő döntéseket. A sziget most az egyszer tud várni egy napot.

- Nem hiszem, hogy ez így működne. – Gúnyolódott tovább Élodie.

- Még mindig én vezetem, szóval de. Most ez így fog működik. És most, ha megbocsátasz, - Lépett felé Mirage, és erősen vállba veregette – Én mennék, és kipihenném ezt a mai napot. – Majd elegáns léptekkel az ajtóhoz sietett, lassan lenyomva a kilincset még egyszer szúrós pillantást vetett válla felett a mögötte kicsivel álló szolgálólányra, aki kéjesen pukedlizett egyet, mielőtt a királynő kilépett volna az ajtón.