Teenage Heartbreak Queen

Part 7

Reggel gyorsan összeszedtem magam. Még 15 percem volt indulásig és annyira nem tudtam mit kezdeni magammal, hogy ráírtam Lucyra, hogy ne lepődjön meg, ha egyszer csak ott termek. Választ nem igazán vártam, tudom milyen kapkodás neki minden reggele.

-Megjöttem! -rontottam be, ám a szoba tulajdonosa csak egy kurvaanyád felkiáltással fejezte ki, hogy mennyire örül nekem. Úgy érzem ma egész nap ilyen lesz...
-Bocs, csak kezdődik minden előröl. Jó, nem teljesen, de szerintem tudod, hogy mire gondolok.
-Megint alig eszel, rendszertelenné kezd válni az alvásod, hétvégente nincs semmihez energiád, mentálisan romlik az állapotod, nem tudsz egyszerre egy dologra koncentrálni és hányingered van állandóan?
-Pontosan. Köszönöm, nem tudtam, hogy helyettem Te éled az életem.
-Hát nem is, csak ismerlek.
-Menyi az idő?
-Még van majdnem 10 perc. Miért?
Nem kaptam választ szavakban, helyette megkaptam tettekben. Fogta magát és beleült az ölembe és megölelt.
-Azért remélem nem akarsz párnának használni így reggel hét előtt. -nevettem fel -Lassan mennünk kell Manó. -suttogtam a fülébe, mire nyöszörögve, de felkelt, magára kapta a pulcsit és a kabátot, gyorsan beszórta a zsebeibe azokat, amiket mindig ott tart, felkapta a táskáját, majd megindult a kijárat felé.

-Andy, te hogy aludtál? -kérdeztem a ma is szokásosan csendes társunkat.
-Egész jól, ti?
-Én is.
-Én meg főleg! -nevetett fel Lucy.
-Jólvan, nem csalódtam -adta a választ Andy. -Megyünk dohi?
-Egyből oda, mint majdnem minden reggel drágáim...-sóhajtott fáradtan Lucy, majd egy hatalmas ásítás után feltette a számára fájdalmas kérdést: -Van cigitek, vagy adjak?
-Nekem nincs... -válaszoltunk egyszerre Andyvel.
-Jólvan.

A dohányzóban még beszélgettünk, néhányan összeverődtünk egy csoportba és mindenki a másikba próbált erőt tölteni, hogy túléljék a hétfőt.

Mondanám, hogy a mai nap is szokásosan telt, de nem igazán. Dupla órán doga, nem tartottunk szünetet. Lucy a kevés alvása után alig tudott koncentrálni és akkor délután még a városba is be kellett mennie.
Aggódom érte, mert nem akarom újra végig nézni, ahogy szétesik, majd egyszer csak rendbe jön. Hiába vagyok mellette, mintha nem jelentene semmit. Ő azt mondja, hogy segítek rajta, de nem tudom hogyan. Nem azt várom, hogy mondjon el mindent, mert az összes létező dolgot nem tudhatom róla, azért hagyok magánéletet neki, de legalább azt mondja el, hogy hogyan segítek neki.

-Mostanában rajzolgatok és dalszövegeket próbálok összehozni. -rázogatta a lapokat és a füzeteket Lucy, miközben a szobájában ültünk, lassan fél tízkor.
-Mutiii! -nyúltam értük, de ő elhúzta azokat
-Mit? A rajzokat vagy a szövegeket?
-Mindkettőt.
-Miért?
-A rajzokat azért, mert áthívhatom Emet, aki szakértői szemekkel is ránéz, a szövegeket pedig azért, mert én is írok.
Sikerült rávennem, így mielőtt megnéztem volna bármelyik lapot vagy füzetet, gyorsan felhívtam Emersont és lebeszéltem vele, hogy holnap átjön ő is.
Letettem a telefont, majd kinyitottam a rajzos füzetét. Az első rajz én voltam, amin eléggé meglepődtem, de tetszett. A második a leendő tetoválása, a harmadik valami elvontabb dolog, nem igazán igazodtam ki rajta. Voltak félkész, kész, épphogy elkezdett és semmilyen rajzok, de nekem mindegyik tetszett. Van hova fejlődni, de hozzám képest profi. Áttértem a dalszövegekre és teljesen lefagytam. Tragikus, szomorú, fájdalmas sorokat olvastam mindegyik oldalon a füzetben és a lapokon egyaránt. Enyhén könnyfátyolos szemekkel ránéztem a velem szemben kuporgó lányra, aki csak annyit fűzött az egészhez, hogy:
-Ne haragudj, nem akartam elrontani a kedved. Ha kellenek használhatod őket egy zenédhez. Legalább nem a semmiből kell ihletet merítened, csak át kell fogalmaznod Remisre a szövegeket.

Már vagy fél órája csak egymást bámuljuk Lucyval. Egyik kezemben még mindig a szövegeket tartom, a másikkal a fejem támasztom.
-Na jó, gyújtsunk rá, én ezt nem bírom! -törte meg a ránk nehezedő, hatalmas súllyal rendelkező némaságot Lucy. Kinyitotta az ablakot, meggyújtotta a cigijét és végig nézte, ahogy én enyhén sokkos állapotban próbálok vissza térni a valóságba. Nagy nehezen sikerült összeszednem magam és odatántorogtam az ablakhoz. Végig kattogott az agyam. Miért ír? Mi késztette erre? Miért ilyenekről szól minden? Ki váltotta ki ezeket belőle? Miért nem mondja el? Mondjuk rá kéne kérdeznem.
-Kérdezhetek valamit? -szólaltam meg, miközben visszaültem az ágyra.
-Persze. -engedett el egy halvány, bíztató mosolyt.
-Mi történt? Ki miatt vannak ilyen költeményeid?
-Nem is az a kérdés, hogy mi történt, hanem hogy mi nem. Nem fontos már, hogy ki miatt, mert már rég volt.
-Jó, tehát ezt elengedted?
-Igen, csak meg akartam neked mutatni, hátha fel tudod használni.
-Ezt értem, már csak egy valamit nem.
-Na ki vele aztán aludjunk mert hulla vagyok.
-Rendben. Én hogyan segítek rajtad?
Lucy lefagyott, tekintete égette a parkettát, halvány könny szökött szemébe, ami lepelként fedte be azt, minden pislogásánál. Egyre szaporábban vette a levegőt, egész teste remegett és kezei ökölbe szorultak. De nem úgy, mint aki mérges, hanem mint aki így akarja elterelni a gondolatait. Régen szokása volt ezt tenni, addig csinálta, amíg már a körmeinek nyoma véresre nem vésődött a tenyerén. Kezdett nyugodni, lassabban és mélyebben vette a levegőt, míg végül félig-meddig vissza tért a szabályos légzése. Lassan rám emelte könnyes tekintetét és szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Nem tudok szájról olvasni, így nem tudtam mit akarhat. Szegény csak próbálkozott, de én felkeltem, magamhoz öleltem, felvettem menyasszony pózba, befektettem az ágyba és kimentem egy pohár vízért. Arra értem vissza a szobájába, hogy halkan pityereg. Odaadtam neki a poharat, majd félig ülve befeküdtem mellé. Nem akartam tönkre tenni. Már így is eléggé szét volt esve, de én megtettem. Hogy lehetek ilyen hülye? Gondolhattam volna, hogy nem a semmiért nem mondta még el rendesen az indokot. Istenem!
A pohár halk találkozása az ágy melletti éjjeliszekrénnyel kiszakított a fejemben zajló önkínzó szakkörből.
-Sajnálom...nem akartalak tönkre tenni... -szinte suttogtam a szavakat, amiket a mellettem ülő lánynak képtelen voltam a szemébe mondani. Lucy reakciója összesen annyi volt, hogy mellkasom párnának használva elhelyezkedett és átölelte a derekam. Édes szuszogására aludtam el, de nem voltam benne biztos, hogy neki is sikerült.