Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
JÚLIUS TÍZ, SZÖUL.
FURA VOLT ÚJRA ITT LENNI. Az ég sötét volt, de így is tökéletesen be tudtam látni Szöul legszebb részeit. A világítások sokkal hangulatosabbá tették a helyet, mint mindig, az utcai illatok fenségesek voltak. Újra itthon voltam.
Amikor Yeonjun elutazott egy ideig még buzgóan vártam őt vissza, de aztán beláttam, hogy felesleges. Letelt a két hónap, és semmi hírét nem hallottam, szóval úgy voltam vele, hogy feladom a nagy álmaim. Beláttam, hogy soha többé nem fog visszajönni.
Mélyen legbelül sejtettem, hogy nem fogja betartani a szavát, de így, hogy ez meg is valósult, sokkal jobban fáj. Nem is írt, nem is jelzett magáról, mintha elnyelte volna a föld.
Az elutazása után egy évvel úgy döntöttem, én is elköltözök. Túl sok szomorú emlék kötött Szöulhoz, illetve kezdtem úgy érezni, hogy ez nem az én helyem. Nekem valahol máshol kell lennem.
Így hát kiköltöztem Ausztráliába ösztöndíjjal, és a gimit ott is fejeztem be. Dolgoztam is három évet ott Sydneyben, egy állatmenhelyen, de úgy éreztem az nem az én világom így minden bátorságomat összeszedve szálltam fel a Dél-Koreába vezető repülőre. Fura érzés volt újra itt lenni Koreában, tudva hogy mostmár teljesen szabad és független vagyok. Persze, hiányzott a családom, épp ezért is döntöttem úgy, hogy visszajövök.
Az volt a tervem, hogy gyorsan keresek egy munkát a közelben, és az abból megtakarított pénzt egy új házba törlesztem be. Igen, most egy ideig a szüleimmel és testvéreimmel fogok lakni, de talán jobb is így. Sok mindenről maradtunk le egymás életét illetően.
─ Kislányom, ettél te rendesen Ausztráliában? - jött a kérdés a döbbent anyukámtól, miközben kibontakozott az ölelésemből és végignézett rajtam. ─ Rengeteget fogytál!
─ Igen anya, ettem. - forgattam meg szemeim, majd a mellette lévő apát is egy ölelésbe vontam.
─ Jó, hogy újra itt vagy prücsök. Már hiányoltam az én kis bajtársamat. - kacsintott rám pimaszul mosolyogva, amit jókedvűen viszonoztam is.
Ezek után üdvözöltem az öcsémet és húgomat is, akik látszólag mintha megkönnyebbültek volna, hogy újra itt vagyok. Talán anya és apa annyit húzták az agyukat amíg én távol voltam, hogy remélik most egy ideig velem lesznek elfoglalva.
Amint elérkeztünk a házunkhoz pár percig még csodáltam a kilátást. Iszonyatosan rég voltam itt és meg kell hagyni, hiányzott. Az a sok emlék most szinte filmként vetítődött le az agyamban, ami mosolygásra késztetett.
Letelepedtem a régi szobámba, ami hála istennek még mindig ugyanolyan állapotban volt, mint amikor itt hagytam. Ezek után vacsoráztunk egyet és áttárgyaltuk az eddigi elhalasztott éveket. Meg kell hagyni, elég sok mindenről maradtam le, de jó volt újra azokkal lennem, akik a világot jelentik nekem.
Evés után úgy gondoltam sétálok egy kicsit a városban, hogy egy kicsit visszaszokjak az itteni élethez. Az ég sötét volt és mindenhol a kivilágított házakat lehetett látni, amik egy jó kis party hangulatot hoztak Szöul utcáira.
Vettem egy kis ételt holnapra, majd vissza indultam. Anyáék már a szobájukban voltak, ahogy a testvéreim is, így úgy gondoltam, hogy kicsit benézek hozzájuk és kettesben is beszélgetek velük.
Természetesen ők is hiányoztak, de kár tagadni, hogy egy kicsit jó volt nélkülük. Több időm volt magammal foglalkozni, és helyre tenni a lelkemben a dolgokat. Végre úgy éreztem, hogy én vagyok, és nem az, akit mások akarnak látni. Végre megtaláltam önmagam.
Kicsit elhúzódott az idő, ugyanis este tizenegykor tértem vissza a saját szobámba. Gyorsan átöltöztem pizsamába, majd felnéztem egy kicsit az közösségi médiára, kikapcsolódás gyanánt. Írtam még egy üzenetet egyik régi legjobb barátnőmnek, hogy sikeresen megérkeztem, majd végleg álomra hajtottam a fejem.
