A story told - PUF fanfiction [Szünetel]

1. Fejezet: A tekerőlantos

Minden olyan zajos és zavaros volt a fejében, mintha egy szörnyű rémálomban lenne. Hallotta a fiúk nevetését, a hangos "Hujja, hoppokat" és a harsány, gúnyos szavakat, amik felverték a Füvészkert csendjét. Látta maga előtt, ahogyan a Szebenics a magasba dobja vörös sapkáját, miközben a kis Wendauer ott ugrált mellette, mint egy bolond béka. Látta, ahogyan a többiek mind örömtáncot járnak a szigeten, látta a Gerébet is, meg a két Pásztort, akik a kis szőke gyerek fölé tornyosulnak. Hallotta a saját kacagását is, amitől most felfordult a gyomra. Térdei megremegtek és rosszullét tört rá, nehezen kapott levegőt. Szörnyen rosszul érezte magát.

Jó volt... - visszhangzott a fejében a kis szőke Nemecsek bánatos hangja. A fiúk katonás lépteinek dobogása mellett is tisztán hallotta őt. Gondolatai ugyanakkor zavaros óceán hullámaiként csapkodtak ide-oda. Ezúttal a két Pásztort látta maga előtt, ahogyan elmerülnek a tó sötét vizében. Sosem bántotta őket annak előtt. Egy pillanatra elfeledte, hogy miért is volt olyan haragos pár perccel korábban. Vissza akart fordulni, de akkor feleszmélt. Eszébe jutott, hogy miért is fürdette meg a két fiút, és hogy miért is kellett bűnhődniük.

A katonás léptek dobogása kiugrasztotta őt a gondolatai közül, el is felejtette, hogy az ő kis serege most a nyomában haladva masírozik kifelé a Füvészkertből. Nem fordulhat vissza. Még akkor sem, ha a szíve megszakad. Igenis megérdemelte az a két fiú... Ezzel próbálta hitegetni magát, de a szíve egészen mást súgott, mint a józan esze. Az idősebb Pásztornak kijárt már egy ideje a nevelés, de nem az öccsének, az a szegény fiú csupán a fivére árnyékában járt... Nem tehet róla, hogy az Ádám rossz példát mutat neki. Lehet, hogy túl durva volt velük? Nem. Legszívesebben felpofozta volna magát amiatt, hogy megingott elképzelésében. Meglehet, hogy kedveli a Pásztorokat, főleg a Dávidot, mert annak van valami kedves, melengető a pillantásában, amitől a szíve nagyobbakat dobban. De az einstand mégiscsak több volt a soknál, így is túl sok dolgot nézett már el a testvérpárnak.

A vaskaput elérve bal kezét egy katonás mozdulat közepette derékszögben felemelte oldalra, hogy széles tenyere egyvonalban legyen a fejével, majd megállította lépteit. A jelzés láttán a fiúk azonnal megálltak, majd egyet-egyet katonásan dobbantottak váltott lábbal. Lépés állj, egy, kettő. Így tanították nekik. Büszkén álltak, kihúzott háttal. Ellentétben a szedett-vedett Pál utcai fiúkkal, ők, a büszke vörösingesek jól ismerték a katonai jelzéseket, amiket az Áts Feritől tanultak. A vezér ajkait mély sóhaj hagyta el, kezét leeresztette és szembefordult a sereggel, miközben csípőre tette két kezét.

– Holnap délután négykor mindenki itt legyen – szólt mély, parancsoló hangján, amire a kis sereg katonásan bólintott egyet. – A Pál utcaiak keresztülhúzták a számításainkat, emiatt holnap délután rendkívüli gyűlést fogunk tartani és átbeszéljük a haditervet. Szebenics fegyvertáros!

– Igenis! – vágta haptákba magát a fiú, és közelebb lépett vezéréhez. Áts aprót biccentett neki.

– Te itt maradsz, értesíted a Pásztorokat – tette hozzá, amire a Szebenics ismét tisztelgett egyet.

A vezér komor tekintettel végignézett a vörösinges fiúkon, majd lopva elpillantott a lámpákkal szegélyezett fehér kavicsos utak irányába, de sehol nem látta a két Pásztort. Hiányzott neki a két fiú jelenléte. Mindig mellette voltak. De a Geréb Dezsőt már nemigen hiányolta a sorból. Látott benne ugyan valamit, ami miatt úgy gondolta, hogy beengedi a csapatba, de a mai események elbizonytalanították. Geréb nem akart háborút. Miért? Miért akarta azt az öreg tótot lefizetni? Mégis mi járhatott annak a fiúnak a fejében? Gyáva lenne? Ugyan dehogy, gyáva fiúkat ide nem enged. A Wendauer sem gyáva, csupán gyengécske és butácska, talán még egy kicsit bolond is. Mondjuk nem nagyobb bolond, mint a Szebenics, akinek még kijárna egy nyakon legyintés a múltkori eset miatt, amikor a Pál utcai fiúk helyett két szerencsétlent kergettek meg.