A story told - PUF fanfiction [Szünetel]

10. Fejezet: Nem értem...

A levegő megfagyott körülöttük, és halálos csend telepedett a szobára. Boka ledermedve nézett szembe a föléje tornyosuló fiúval. A szíve a torkában dobogott még az ijedtségtől, de levegőt alig mert venni. Nem tudta volna megmondani, hogy a hideg padló miatt kúszott végig remegés a testén, vagy Áts Feri pillantása volt olyan vérfagyasztó, hogy legszívesebben elsüllyedt volna miatta a föld alá. A vörösinges zilálva vett levegőt, a tekintete villogott, elevenen megnyúzta, megfojtotta volna Bokát. Mégsem tett semmit, a feje zúgott, és minden egyes porcikáját fájdalom töltötte meg. Állkapcsát összeszorította, fogai megcsikordultak.

– Hátba szúrtál, Boka... remélem, tisztában vagy vele – sziszegte a fogai közt.

– Én... én nem... – hebegte. Áts dühösen felmordult, így Boka ismét elhallgatott.

Vicsorogva nézett le az alatta fekvő fiúra, de a fejfájás túl erős volt, ő pedig kimerült ahhoz, hogy levezesse a dühét a másikon. Ajkait mély sóhaj hagyta el, miközben szemét lehunyva lehajtotta a fejét, majd feltolta magát Bokáról, arrébb húzódott, és hátát az ágy oldalának döntötte. Az elnök úr ledöbbenve lökte fel magát ülő helyzetbe. Egy pillanat erejéig úgy hitte, nagyon csúnya vége lesz ennek a ballépésének.

– Hol találtad? – kérdezte Feri halkan, megtörve, miközben felhúzott jobb térdére ráfektette alkarját, a földön heverő noteszt nézte, ami nyitva, borítóval felfelé hevert nem messze tőlük.

– Feri, én nagyon sajnálom, és...

– Hol találtad?! – mordult rá dühösen, miközben ökölbe szorította a kezét, de ekkor sem nézett fel a másikra. Boka nagyot nyelt, szörnyen érezte magát. A vörösinges megbízott benne, és ő cserébe így hálálta meg.

– A szekrényen... – suttogta, lopva felnézett az előtte ülőre, aki hirtelen felkapta a fejét. Feri arca elsápadt, a tekintetéből minden fény elveszett.

– Ott hevert... a szekrény tetején? – kérdezte remegő, élettelen hangon. Boka aprót bólintott.

A vörösinges hirtelen zihálni kezdett, megrázta a fejét, mintha nem akart volna neki hinni, majd elfordult, és halkan felsírt, miközben felhúzott lábát egészen a mellkasához szorította.

– Bent volt a fiókos szekrényben, délután oda rejtettem el... a többi vázlatfüzet alá... – szipogott fel, amikor arcát immáron már könnyek mosták.

Boka szíve kihagyott egy ütemet. Nem akart hinni a szemének. Áts valóban sírva fakadt volna? Miért? A notesz miatt? Visszanézett a földön heverő tárgyra, ha Feri elrejtette... és most sírva fakadt miatta, akkor valóban komoly dologról van szó.

– Valamelyikük matatott a dolgaim közt – szólt remegő hangon a fiú, amire Boka ismét feléje fordult. – El fognak vitetni, bolondok közé zárnak. Három napja nem bírok enni, aludni, ezek a rémképek és a verklis... A pokol legmélyebb bugyraiban a helyem... – sírt halkan, majd kitört belőle mindaz, ami napok óta a lelkét nyomta. – Sajnálom! Annyira sajnálom! Az egész az én hibám! Miattam történt! Sajnálom! Annyira sajnálom! – ismételte meg immáron halkan, remegve, miközben arcát a két térde közé temette. – Az egész az én hibám... a pokolban a helyem!

Boka nem értette, semmit nem értett. Nem tetszett neki ez az érzés. Feszült lett, és borzasztóan tehetetlennek érezte magát. Szerette volna tudni, miről van szó, hogy megoldást találjon a problémára. De mégis hogyan tudhatna megoldást találni, ha magát a problémát sem ismeri? Legszívesebben hosszan töprengett volna mindezen, mintha csak ő lenne a nagy Sherlock Holmes, aki apró információ darabkákból próbál egy egészet alkotni. De ez most nem az a helyzet volt. Segítenie kellett a másiknak. Kissé talán vonakodva, de közelebb húzódott a zokogó fiúhoz, közvetlen előtte ült, megpróbálta vigasztalni az összeroskadt vezért. Lágyan ráfogott Feri alkarjára, végigsimított az összegyűrődött ing anyagán.