A story told - PUF fanfiction [Szünetel]

3. Fejezet: Majd segít a patikus

Boka meggörnyedve, lehajtott fejjel sétált hazafelé. Zúgott a feje, ezernyi gondolat és érzelem kavargott benne. Látta maga előtt a haditervet, a hadgyakorlatozó fiúkat, majd a Gerébet, aki a délután visszatért hozzájuk, hogy megbocsájtást kérjen. Aztán a Nemecsek rosszul lett, szörnyen köhögött szegény, majd megjelent a Geréb apja is. Boka megborzongott az emlékek miatt, a lelke mélyén félt a férfitól, habár ezt sosem vallotta volna be sem magának, sem a Dezsőnek. Vérzett a szíve a barátja árulása miatt, és amiatt is, amit előző este szegény Nemecsekkel műveltek a Füvészkertben. A kis szőke alig beszélt neki bármit is, talán azért tette mindezt, mert Bokának nagyon fájt volna hallani, hogy a Geréb miket művelt ott a szigeten az ellenséges csapatban. Ajkait mély sóhaj hagyta el és még görnyedtebb lett az alakja. Túl sok volt a szívének az, hogy elvesztette a Gerébet és mindezek mellett Nemecsek is borzasztóan beteg lett. Szíve szerint lemondta volna a háborút, időt kért volna, hogy a kis szőke barátja meggyógyuljon, és a legbátrabb hadsegédjeként helytálljon majd a csatában. Időt kérne arra is, hogy letisztázza a dolgokat Gerébbel. De mégis hogyan kérhetne időt? Áts Feri ki is nevetné, gyávának nevezné. Azt pedig nem engedhette meg, hogy a vörösingesek gúnyt űzzenek belőlük. Ők bátor fiúk voltak. Be is törtek a Füvészkertbe és otthagyták azt a papírost, hogy a vörösingesek is lássák, ők is vannak olyan merészek és bátrak, mint ők. Mégis az lenne a legbátrabb tett, ha időt tudna nyerni, ha oda tudna állni az Áts Feri elé és...

Lábai hirtelen megálljt parancsoltak, amikor a házuk előtt megpillantott egy ismerős, mégis ismeretlen fiút. Ledöbbenve nézett végig a háttal a falnak támaszkodó vörösinges Áts Ferin, aki csupán a fejét fordította irányába, majd némi habozás után ellökte magát a ház falától. Boka idegesen nyelt egyet, majd büszkén kihúzta magát és emelt fővel sétált oda az ellenséges hadvezérhez.

– Minek köszönhetem a látogatást? – kérdezte udvariasan. Igazán tudni szerette volna, hogy Áts mégis mit keres itt és honnan tudta, hol lakik. A vörösinges biccentett egyet, amolyan köszönésképpen.

– Nem köntörfalazok – felelte egyenesen, amire Boka bólintott. Mégis miről lehet szó? Idegesen kaparni kezdte körömágyát, de Áts ezt nem láthatta, mert mindkét keze a kabátja zsebében volt. – Hogy van a Nemecsek?

A kérdés hallatán igazán meglepődött. Mindenre számított, csupán erre az egy dologra nem. Nem tudott szólni, csupán pislogott és hangtalanul hebegett. Jól látja, hogy az aggodalom ott az Áts Feri tekintetében? Jól hallotta a kérdést magát? Vagy csak a bolondját járatja vele a képzelete?

– Süket vagy, Boka? – mordult rá türelmetlenül a fiú, amire az említett összerezzent.

– Szegény lelkem nagyon beteg – felelte halkan, miközben lehajtotta a fejét. Áts Feri tekintete még sötétebb lett. – Most kísértem haza, az arca csupa láz volt. Képzelgett a szegény... egyetlen kis hadsegédem... – tette hozzá akadozva. A sírás fojtogatta, a szemét könnyek szúrták. Szörnyen rosszul érezte magát, tehetetlen volt. Nem tudott segíteni az ő kis barátján.

– Értem... – bólintott egyet Áts, majd felsóhajtott. Boka visszanézett rá, ezúttal nem csengett olyan nyersen a hangja. Netán valóban aggódna? Olyan nyúzottnak és sápadtnak tűnt a vörösinges, mint ahogyan ő is érezte magát. És mintha a szeme alatt is sötétebb lett volna a bőre. Úgy nézett ki, mint aki nem tudott egész éjjel aludni. – Árpi bátyám lovaskocsival vitte haza az este, azt mondta, hogy szörnyű köhögési rohamai voltak.

– Lovaskocsival? – kérdezett vissza meglepetten. Mégis hogyan lehetséges mindez? Ernő szegény gyerek volt, sosem utazott lovaskocsival, lóvasúttal is alig. Ha valaha is kocsizott, akkor is csak a szekér hátuljára pattant fel, ahol nem láthatta őt a hajtó. Ezt a Csónakos tanította neki, így utaztak, ha nem volt kedvük sétálni.