A story told - PUF fanfiction [Szünetel]

13. Fejezet: Ne félj, Nemecsek!

Délután a két Pásztor a Lónyay utcában – a Pál utcaiak gimnáziumával szemben – támasztotta a házfalat. Az eresz alá húzódtak be, ugyanis sötét fellegek gomolyogtak az égen, és az utcákon hangosan kopogott az eső. Zsebre vágott kézzel, lehorgasztott fejjel álltak. Még a csemegét áruló olasz is félve pillantgatott a fiúk felé. A kisebbik Pásztorból áradt a negatív energia reggel óta, puszta pillantással képes lett volna bárkit megölni. Mellette Ádám nem zavartatta magát, egy kisebb gumilabdát dobálgatott, amit néha lecsapott a földre, hogy onnan visszapattanjon a kezébe. Így álldogáltak az eresz alá húzódva, miközben a gimnázium kopott barna ajtaját nézték.

A téren álló református templom harangja hangosan kongta a három órát. Ádám hirtelen ellökte magát a faltól, és futólépésben sietett át a szembülső sarkon feltűnő szőke lányhoz. Az öccse igazán nem tudta mire vélni a dolgot, a fivére sosem beszélt semmilyen lányról, mégis úgy futott oda, mintha egy hűséges pincsikutya lenne. Váltottak két szót a lánnyal, majd a Pásztor odaadta neki a saját vékony, fekete, kockás kabátját. Az idegen szőkeség hálából puszit nyomott a vad Pásztor arcára, mielőtt tovasietett volna az esőben. Ádám arca vörös volt, mint a pólóját tarkító piros csíkok, szája csücskében mosoly bujkált, de a fiú nem mert mosolyogni, inkább megvakarta az orrát, miközben visszament az öccséhez.

– Ki volt ez? – mordult oda neki sértetten Dávid.

– Ez csak a Panka volt – vont vállat, mintha semmiség lenne.

– Milyen Panka? – faggatta őt tovább a maga sértett hangnemében. Ádám felhorkantott, és visszahelyezkedett előző pozíciójába, morcosan nézett körbe a sapkája árnyékából.

– Az iparrajziskola igazgatójának a lánya. Pár hete kint volt a Füvészkertben, festett. Azt mondta, szeretne Monet-hoz hasonló képet festeni, ha majd kinyílnak a liliomok a tavon.

– Ki az a Monet?

– Valami francia festő – vont vállat. – Givernyben lakik, és gyönyörű kertje van. Mutatott képeket is, de azt mondta, hogy színesen ezerszer szebbek.

– Téged persze csak a két szép szeme érdekelne...

– Égszínkékek... – ábrándozott a Pásztor, amire öccse nemtetszően felhorkantott.

– És miért nem az Irénkének adod a szépet? – csipkelődött, amire fivére látványosan fintorgott, és kirázta a hideg.

– Láttad te már az Irénkét? Azzal ördögöt lehetne űzetni. Pfuj...

Dávid már éppen újabb megjegyzést tett volna, de ezúttal a fivére jóképű vonásaira, amik vetekedtek a szomszédjukban lakó morcos macska, Dömötör vonásaival, amikor hangos nyikorgás közepette kinyílt a református gimnázium ajtaja. A vaskos, kétszárnyú ajtón sietve tódultak ki a gyerekek, hogy aztán táskáikat vagy könyveiket a fejük fölé tartva hazafelé siessenek.

Barabás és nyomában a többi Pál utcai is hasonló módon akart kirontani az ajtón, hogy haza szaladjanak, de amikor a barna hajú fiú meglátta a szemközti ház falának támaszkodó Pásztorokat, azon nyomban sarkon fordult, és beviharzott az épületbe.

– Itt vannak a Pásztorok! – kiáltott fel.

Erre a kijelentésre nemcsak a barátai, de még több másik gyerek is abban a pillanatban meggondolta magát. Jól tudták, hogy kik a Pásztorok, és mire képesek. Geréb egészen a sarokba ugrott, amikor a fiúk arrébb húzódtak, hogy mégis mitévők legyenek. Kolnay és a Barabás szinte azonnal vitába szálltak, Weisz a maga módján próbálta őket szétválasztani, miközben a Richter meg a Csónakos jót mulatott a jeleneten. Ugyanis azt tárgyalták, hogy ki legyen az, aki bátran felvezeti a csapatot és képes szembenézni a Pásztorokkal anélkül, hogy inába szállna a bátorsága.