A story told - PUF fanfiction [Szünetel]

5. Fejezet: Testvérben az erő

Lassan telt a latin óra, valaki az ablakon bámult ki, más a körmét piszkálta, valaki a lábát lóbálta. Pásztor Ádám látványosan felfújta az arcát, majd kifújta a levegőt. Unatkozott, nem érdekelte a tananyag, sosem szerette a latint. Szeme sarkából a tőle balra eső üres helyre pillantott. Idegesen beharapta az alsó ajkát. Nem vall a Ferire, hogy kihagyja az iskolát. Talán megint betegeskedne a Csillag? De ugyan miért tenne ilyet az az öreg ló? Annak tavasszal sosincs baja, csak a télen. Akkor megfázik néha egy kicsit, akkor köhög és folyik a taknya... vagy kólikás lesz, de az elmúlt években egyszer sem lett ilyen komoly beteg szerencsére. Olyankor a Feri is bele szokott betegedni az aggodalomba. Előző nap a gyűlésen kicsit sápadtabb volt, de a Dávid szerint a Csillagnak nem volt baja a délután. Almát is adott a lónak. Ezen Ádám ismét elmosolyodott, mert az öccse rettegett a lovaktól, mégis almát adott a Csillagnak.

A Pásztor elfojtott magában egy ásítást, látványosan nemigen mert unatkozni, mert azért körmös járt, neki pedig elege volt már a körmösökből. Régebben sokszor bajba került, akkoriban ültették mellé a Ferit is, hogy szóljon rá, ha kedve támadna rendetlenkedni. Átsot már régebbről ismerte egy-két elfajult verekedés miatt. Akkoriban még őket ruházták meg, de aztán megnőttek és fordult a kocka. Habár a Feri sosem keveredett utána verekedésbe, ami nagy szó, hiszen eltelt nyolc év azóta.

- Pszt, Pásztor! - pisszegett egy hang, amire kérdőn felvonta a szemöldökét, az ablak mellett ülő Szebenics irányába fordult és felrántotta az állát. A fegyvertáros lopva a katedrán álló tanárra pillantott, majd vissza a Pásztorra. - Tudsz valamit?

Ádám a fejét ingatta, erre bajtársa is elhúzta a száját, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve kihúzta magát és felcsapta kezét a magasba.

- Mit akar, Szebenics? - mordult fel a tanár, amiért félbe kellett hagynia a monológját.

- Előreülhetek a Pásztor mellé?

- Üljön... - forgatta a szemét. Szebenics kapkodva összeszedte holmijait, majd bevágódott a Pásztor mellé a padba. Boldogan mosolygott, hogy két sorral előrébb került, a tanár pedig folytatta a beszédet. Szebenics két percig még úgy tett, mint aki figyel, majd hirtelen Ádámhoz fordult.

- Megint a Csillag?

- Nem hiszem, az ilyenkor nem beteg - felelte halkan, majd megvakarta a fejét, ezzel összeborzolva füléig lógó barna tincseit.

- Utánajársz?

- Utána - bólintott eltökélten. Erre Szebenics is bólintott, nem mondta ki, de aggódott.

- Tegnap sápadt volt, nem aludt, azt mondta - suttogta, miközben elkezdte lemásolni a táblára írt szavakat. Áts nem mondta, hogy erről nem beszélhet a Pásztornak.

- Láttam - bólintott ismét a fiú, majd felnézett az órára, de mintha a mutató egyhelyben állt volna, mintha a gaz tanár leragasztotta volna.

Többet nem beszéltek, György serényen körmölte a tananyagot, míg Ádám szemmel verte a tanárt és a tábla felett ketyegő órát. Ő sosem jegyzetelt, jó volt a memóriája. Akkor szokott csupán jegyzetelni, ha tudta a padtársáról, hogy hosszú napokig nem fog iskolába jönni. De ezúttal nem készült ilyen helyzetre, nem hozta el magával a Feri füzeteit és azt a szép tollat, amivel írni szokott. Igazán szép toll volt, egy fekete hollóé, a bácsikájától kapta még két éve a születésnapjára. Jó volt vele írni, Ádám olyankor mindig kedvet kapott a körmöléshez, az irka recegős hangjához, ahogyan a penna karistolta a lapot, olyankor még a tinta szaga sem zavarta.

A csengő éles hangját meghallva azonnal felcsapta fejére a kopott sapkáját és már indult is. A többiek még pakolgatták a könyveiket, füzeteket, hogy felkészüljenek a matek órára, de amire a matek tanár befutott a szünetről, addigra a Pásztor már az utcán állt. Sietős léptekkel indult el, hogy felkeresse barátját.