Tudsz titkot tartani?

VI./2. Piton-fétis

Brina egy "Ha vissza akarod kapni a ruháidat akkor legyél a sziklánál fél óra múlva" feliratú üzenetet hátrahagyva surrant ki a hotelszobából, míg Perselus hajnalban zuhanyzott. Indiánszökdeléssel vette célba a tenger sekély részéből kiálló nagyobbacska sziklát, amely törzshelyükké nőtte ki magát, és elégedetten el is terpeszkedett rajta. Perselus sem váratott magára sokat, nemsokára meg is jelent egy szál, csípője köré tekert törülközőben. Brina hálát adott érte, hogy elég messze vannak a hoteltől és a kíváncsi szemektől, ahhoz, hogy kedvükre szórakozzanak. Ugyanis Perselusnak már a látványa elég volt ahhoz, hogy tisztátalan gondolatai támadjanak. 

- Inkább meg se kérdezem, miért csaltál ide éjnek évadján - köszöntötte sejtelmes tekintettel, ahogy helyet foglalt a sziklán a lány mellett. Brinát igencsak meglepte, hogy nyomát se látja a férfin a dühnek vagy bosszúságnak. De hamar túllendült ezen a megállapításon, ugyanis Perselusnak mostanában sikerült minden nap meglepnie őt. 

- Mert te vagy az egyetlen, akitől szeretnék elbúcsúzni, amikor meghalok, mert csak akkor érezhetem úgy, hogy volt valami értelme ennek az egésznek, amit az életemnek nevezek - nézett rá nagy komolyan a lány. 

- Imádom, hogy mindig ilyen őszinte vagy - mondta ki minden irónia nélkül Perselus. Mielőtt Brina felocsúdhatott volna, már odahúzódtak egymás mellé. Ha még közelebb hajol, még a szívverésem is hallani fogja. Regényekben olvastam már ilyesmiről, de mindeddig nem hittem, hogy valóban létezik is. - gondolta Brina.

- Egyáltalán nem vagyok őszinte. Ismerem ugyan az érzéseimet, és ki is merem mondani őket, de tizenhat évig titkoltam a származásom. És a legfurcsább, hogy igazából már nem is érdekel, kit veszítettem el azért, mert Voldemort lánya vagyok. Még így sincs nálam szerencsésebb lány a világon.

 - Elveszítetted a barátaidat, a bátyádat és nevelőapádat, a párodat, kényszerházasság vár rád Lockharttal, és beidéztek egy tárgyalásra a minisztériumba, amiért felrobbantottad a halálkaput - már megint gúnyolódott. Brina elvigyorodott, és vállat vont. 

- De sok minden rendben van ám. 

- Mi? Az, hogy itt töltheted a nyarat? 

- Például az. 

Perselus egy pillanatra elhallgatott felháborodott, értetlenkedő gondolatmenete közepette, mintha egyszerre csak megvilágosodott volna. A lány arcát nézte, mint akinek tetszik a látvány, és szívesen elidőzik rajta. 

- Kettőnkre gondolsz. 

Brina nem felelt, mire Perselus megsimította a lány alsó ajkát, jobbra-balra, jobbra-balra. Brina csak feküdt ott, és figyelte a férfi mosolyát, aminek láttán hirtelen tudatosodott benne, hogy most bármi megtörténhet, visszaút pedig nem lesz. Perselus most valójában szavak nélkül kérdez, amire válaszolhat nemmel, húzhatja az időt, hogy még kissé eltöprengjen a dolgon, ha már idáig jutottak vele, csakhogy semmi szükségét nem érezte ennek. Nem is lett volna rá ideje, mert Perselus odahajolt a szájához. Lágy, békülékeny, ,,félútig eljövök, tovább nem" fajta csóknak szánhatta, amíg rá nem ébredt, Brina mennyire ki van éhezve rá. A lány azt kívánta, bárcsak ő is képes lenne úgy szabályozni a csókját, mint ő. De a szenvedély segít elrejtőzni, és akkor ott, Costa Ricán, amennyire el akart rejtőzni, éppen annyira vágyott feloldódni is, ahogyan arra vágyik néha az ember, hogy megnyíljon a lába alatt a föld és mindenestül elnyelje. 

Tetszett neki ez az egyenlőség. Tetszett neki, hogy egyszerre voltak idősebbek és fiatalabbak, mardekáros és mardekáros, halálfaló és halálfaló, ember és ember. Brina nem szenvedélyre vágyott, ahogy csípőjét a másikéhoz lökte. Talán még bizonyosságra sem. És végképp nem vágyott szavakra, csevejre, lelkizésre a karjára újonnan felkerült Sötét Jegyről, barátai elvesztéséről, bármiről. Csak a napsütést akarta, a vizet, a tengeri fuvallatokat, a teste illatát, ahogy felé áradt a mellkasából, nyakából, hóna alól. Fogj meg, nyúzd le a bőröm, fordíts ki, amíg eggyé nem válok a vágyaddal - csak ezt akarta. Kösd be a szemem, fogj kézen, és ne hagyj gondolkodni - megteszed ezt nekem?