Efebofília II.

8. fejezet

Nyugodtan aludtam végig az éjszakát kielégülve, de hajnalban valami felvert. Valami hang vagy csak magamtól... Fogalmam sem volt. A hátamra fordultam, a plafont bámultam. Nem akartam gondolkodni. Nem akartam az éjszakára gondolni, nem akartam a fiúra gondolni a közeli szobában, úgy alapjaiban véve csak létezni akartam, mert az volt a legkönnyebb. A létezés még éppen nem fájt, de a gondolatok már megmérgezték volna. Kikelve az ágyból fürdőnadrágot húztam a pizsamámat lecserélve. Most még a reggeli kávém hiánya sem tudott visszatartani attól, hogy elhagyjam a házat és fárasszak a testemen így ébredés után. A sup deszkát és az evezőt a hónom alá csapva lépkedtem le a partra. A hajnal hűvös volt, libabőr ütött ki a testemen, de nem álltam le. A langyos vízbe gázolva úsztam egy keveset, majd a deszkát a vízre téve rá álltam és elindultam messze a parttól. Ez egyfajta megfutamodás volt, de mennem kellett. A házban nem voltam biztonságban...
Ez a gondolat röhögésre késztetett. Ha valaki most látott volna biztos azt mondja őrült vagyok és nem is tévedett volna nagyot. Emil nem volt biztonságban, ha a közelében vagyok. Még csak egy napja ment el Iván, de már most nem bírtam magammal. Valahol reménykedtem abban, hogy mire visszaérek a fiúk távoznak és napokig nem is jönnek a házunk közelébe. Sári hiányzott, de a másik kettő nem. Márk nem foglalkoztatott, nem tudtam rá úgy nézni, de a másik fele... Mindent megadtam volna azért, ha csak egyszer úgy néz rám, ahogy én ő rá. A lelkemet eladtam volna az ördögnek pár óráért a fiúval...
Megráztam a fejemet. Az evezésre koncentráltam inkább, számoltam őket, míg már kiürült az elmém és nem gondoltam semmire.
Csak akkor fordultam vissza, amikor már elég messzire jutottam. Lassú, mégis erőteljes mozdulatokkal hajtottam magam. Karjaimban az izmok égtek, de ez a fajta fájdalom jól esett. Az utóbbi napokban az ágytornákat leszámítva nem nagyon mozogtam, talán csak akkor, amikor elmentem a boltba gyalog. Rám fért a mozgás. Nem csak a testemnek tett jót, de az elmémnek is. Azt hiszem reggelente ezzel vagy futással fogok kezdeni. Muszáj volt. Nem puhulhattam el. A legvonzóbb bennem a külsőm volt, a személyiségem szinte másodlagos volt, ha egyéjszakás kalandokat kerestem, így jobban oda kellett figyelnem magamra. Az elhanyagolás ma immár véget ért. A parthoz közel a vízbe ugrottam. A kezembe fogva a deszkát és az evezőt lépkedtem ki a partra. Vizes hajamat kissé megráztam, hogy ne tapadjon kellemetlenül a hátamra, bár nem értem el vele sokat. Elégedetten nyújtóztattam ki a testemet. Frissebb voltam, mint máskor.

- Korán kelt. –jött a hang a hátam mögül, amire megrezzentem.
Megfordulva Emil állt mögöttem egy pólóban és egy rövidnadrágban. Azt hiszem ezekben volt tegnap... Gondolom.
- Nem tudtam aludni, aztán gondoltam kihasználom a motorcsónak mentességet és eveztem egyet. –feleltem. Felnézve az égre a nap már fent volt, de 8-nál aligha lehetett több, tehát még nem mentek el. Sári még aludhatott is akár, ahogy talán Márk is. Mikor jöttem ki vajon? – Te miért nem alszol még? –kérdeztem elfordítva róla pillantásomat.
- Felébredtem magamtól. Gondolom kialudtam magam. –jött az azonnali válasz egyre közelebbről. Ahogy a víz felé néztem megállt mellettem és a messzeségbe bámult.
- Értem. Pedig aludhattál volna még. Mindegy... Ha már fent vagy csinálok neked valami reggelit. – ajánlottam fel.
- Az jó lenne, de előbb kipróbálhatom? –mutatott a sup deszkára.
- Ha szeretnéd, akkor persze. –adtam neki engedélyt.
Lehajolt, hogy felvegye a homokból a deszkát, majd a vízhez lépkedett vele és a tetejére tette, aztán csak nézte kissé azt hiszem tanácstalanul.
- Használtál már ilyet? –kérdeztem, de nem mozdultam onnan, ahol megálltam. Nem tartottam jó ötletnek azt, hogy közelebb menjek hozzá, pedig vágytam rá, de még eszemnél voltam.
- Nem, csak láttam, hogy mások használják. –vallotta be.
- Rá kell állni és evezni, hogy haladj. –adtam neki némi iránymutatást.
- Aha... - bólintott nagy komolyan. Figyeltem, ahogy bizonytalanul, de rá áll a deszkára, imbolygott, ahogy kereste az egyensúlyát.
- Az evezőt elfelejtetted. –hívtam fel erre az aprócska dologra a figyelmét.
- Igaz is. –lépett le a deszkáról, de az a rajta lévő lábával együtt arrébb mozdult, így kiterült félig a homokban, félig pedig a vízben, hiszen bármennyire is kalimpált kapaszkodó után, az nem volt körülötte. Lassított felvételként láttam, ahogy megbillent, elveszítette az egyensúlyát és elkezdett dőlni, mint egy farönk. Felhorkantam, majd megállíthatatlanul kezdtem el nevetni a kis bénázásán, még a könnyem is kicsordult. Ha kézilabdázott, akkor uralta a pályát és a mozdulatait, volt benne valami erőteljes, de most... Most csak egy kiterült békára hasonlított. Hozzá lépkedve segítettem neki felállni. Nevetésem elhalt, de a széles mosolyomat nem tudtam letörölni arcomról bármennyire is csúnyán nézett rám.
- Szemét. –morgott rám.
- Tessék? –billentettem oldalra a fejemet.
- Azt mondtam, hogy maga egy szemét. – jelentette ki kellően hangosan, hogy éppen még ne üvöltsön, de ne is suttogjon.
- Már miért is lennék az? –kíváncsiskodtam.
- Kiröhögött! –csattant a hangja.
- Te is röhöghettél volna a bénázásodon. Szerintem vicces voltál. Úgy dőltél el, mint egy farönk. –horkantottam egyet férfiatlanul, mert vissza akartam tartani az újabb nevetés hullámot, ami rám tört.
- Ez kicsit sem vicces! – szólt rám dühösen.
- Emil... Miért veszed ezt olyan véresen komolyan? Csak elestél és kiterültél a parton, ebben nincs semmi. –próbáltam nyugtatni, de úgy tűnt csak jobban hergeltem minden egyes szóval, amit kiejtettem a számon.
- De igenis van! Maga kiröhögött! Nem röhöghet ki! Hazamegyek! – jelentette ki én meg értetlenkedve néztem utána, ahogy ideges trappolással, vizesen indult a kapu felé.
- Azt csinálok, amit akarok. Ha röhögni van kedvem, akkor azt fogom tenni, ha ügyetlen vagy. Nem lehetsz mindenben elsőre jó. –szóltam utána, mire megállt. Elhúztam a szám, amikor felém fordult. Szinte éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Azért tehet azt, amit akar, mert idősebb vagy, mert a tanárom? –lépkedett hozzám. –Azt hiszi, hogy mert idősebb mindent megtehet? Egy gyerek vagyok még, maga szerint jól esik, ha kiröhögnek? –mordult rám és mellkason bökött. Veszett kutyához tudtam volna hasonlítani.
- Nem te mondtad, hogy nem vagy már gyerek? –néztem szemeibe. Nem féltem tőle. Ha kiabálni volt kedve, akkor lelke rajta, nekem sem kellett a szomszédba mennem a paprikás hangulatért. Ez a kölyök itt előttem egyszerre volt a vágyaim tárgya és a bosszankodásom kiváltója. Nagyon hamar fel tudott húzni ezzel a stílussal, ahogy velem beszélt. –Ha a barátaid álltak volna itt és röhögnek ki, akkor is így felhúztad volna magadat? –tettem fel a logikus kérdést egészen nyugodt hangon, bár közel sem voltam már az.
- Maga még gyerekként kezel, akkor ne javítgasson itt ki, amikor éppen pipa vagyok! –förmedt rám. –Az mindegy! –tért ki a válaszadás elől.
- Nem, nem mindegy. Az rendben van, ha segítek neked, ha információkkal látlak el az életemmel és a dolgaimmal kapcsolatban, na meg a kríziseddel kapcsolatban, te röhöghetsz rajtam, de ha én kinevetlek, mert bamba vagy, akkor az már halálos bűn? Mivel nem akarsz válaszolni gondolom az nem zavart volna, ha a barátaid nevetnek ki. Én kérek már elnézést, hogy kinevettelek. –szólaltam meg gúnyosan.
- Minek kell ilyen rohadéknak lennie? –támadott megint.
- Én vagyok rohadék? Emil... Logikátlanul viselkedsz könyörgöm. Nehogy már én kérjek bocsánatot, amiért nevettem. –jelentettem ki.
- De igenis kérjen bocsánatot! –acsarkodott.
- Soha napján kis kedden szaros! –emeltem fel a hangomat immár én is. Kezdett betelni a pohár.
- Minek nevezett? –lépett közelebb hozzám.
- Jól hallottad, de ha szeretnéd lebetűzöm neked. –hajoltam le közben, hogy még kisebbnek érezze magát hozzám képest minden tekintetben.
- Argh... UTÁLOM! –kiabált a képembe tehetetlenségében.
- JÓ! –kiabáltam én is, mire hirtelen meglökött és kiterültem a homokban. Felnéztem rá. A gyilkolási vágy megcsapott, ahogy néztem elégedett arcát. Ki fogom tekerni a nyakát. – Ne várd meg míg felkelek innen! –figyelmeztettem vészjósló hangon. –Az egy dolog, hogy kiabálsz velem, de ez már túlment egy bizonyos határon. –beszéltem neki csendesen, merev hangon. Látszólag megijedt, mert hátrált egy lépést.
Nem várta meg, hogy felálljak. Elszaladt a kapu irányába. Hallottam az éles csattanást, ahogy berántotta maga után a kaput. Felültem nagy sokára. Hajamba túrtam.
- Ennek meg mi baja volt? –motyogtam magamnak a kérdést.