Efebofília II.

9. fejezet

- Fáradtnak tűnsz. –jegyeztem meg. Felhúzott térdeimmel tudtam takarni felhevült ágyékomat. Már nem tudtam kontroll alatt tartani a testem reakcióit. Túl sokáig csináltam. Ennyire voltam kalibrálva Emil közelében.
- Mert az is vagyok. Nem olyan könnyű ez. –jegyezte meg pihegve. A sáfrányos alkonyi fényben csodálatosan festett kinyújtóztatott testel, ahogy kapkodó légvételei következtében mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. Egy kósza tincs a homlokára tapadt. Fáradt voltam és kevésbé ura a tetteimnek, kinyúlva oldalra simítottam a tincset bőréről, mire megrezzent.
- Bocsánat. Nem kellett volna. –kértem azonnal elnézést.
- Semmi baj. –ült fel. –Azt hiszem haza kellene mennem. –nézett fel az égre, majd rám. Éreztem magamon pillantását és szemem sarkából láttam is, mert én inkább a vizet fixíroztam erőteljesen. Ha nem tettem volna a csodálatossága teljesen kifordított volna önmagamból.
- Jogos, kezd későre járni. Nekem is főznöm kellene, mire Sári hazajön. –gondolkodtam el.

Mire megszólalhatott volna kiabálás ütötte meg a fülemet.
- Apa! –Sári hangja átszelte az udvart. Nem szerettem, ha kiabált, de nem szóltam rá. Nyár volt. Aligha aludtak még a szomszédok, bár annyira azért nem voltak közel a házak.
- Baj van? –fordítottam felé a fejemet. Nem mertem még felállni. Nem tudtam egészen lenyugtatni erőszakkal a testemet.
- Nincsen. Ma este sütögethetünk? –kérdezte nagy lelkesen.
- Már este van. –mutattam az égre.
- Még csak alkonyodik. –vetette ellen azonnal, de nem a lányom, hanem Emil. Csúnyán néztem rá.
- Az ikrekkel akarsz sütögetni? –tettem fel a logikus kérdést.
- Is, meg pár korunkbelivel, akikkel megismerkedtünk az elmúlt hetekben. –nézett rám.
- Mennyien lennétek? –néztem rá kíváncsi tekintettel.
- Tízen. –válaszolt.
Felsóhajtottam és bólintottam. Akkor vacsorát nem kell főznöm neki.
- Mindent elrendezek, mire megjönnek. –keltem fel a homokból és el is indultam.

Egy gyors zuhany után bevásároltam 10 főre elegendő sütni valót. Szalonnát, virslit, na meg kenyeret, zöldségeket, rágcsát és söröket is. Úgy voltam vele, hogy addig ébren leszek, míg az utolsó fiatal is el nem megy, így aligha fulladhatnak bele a tengerbe ittasan. Na meg fejenként 2 sör az nem volt sok.

Este 8-ra mindennel megvoltam. A máglya égett, a közeli asztalon minden volt, ami kellhetett nekik. Az üdítők és a sörök jégen voltak vödrökben. Elégedetten néztem a művemet. Ennek így meg kellett felelnie. Sári hozzám lépve ölelt át.
- Te vagy a legjobb apukám a világon. –hízelgett mosolyogva.
- Én vagyok az egyetlen apád. Igyekeznem kell. –pusziltam hajába. Nem maradhattunk így összebújva sokáig, mert a kapu felől kiabálás hallatszott. Sári felrohant beengedni a vendégeit, így nekem is a távozás volt a jussom. Nem akartam én lenni az apa, aki felügyeli a gyerek sereget. A háznál találkoztam össze a kis csoporttal. Az ikrek vidáman köszöntek, de a többi fiatal némi fenntartással és magázva, amitől elkapott egy enyhe fájdalom. Ami viszont megdöbbentett az a zöld szempár, ami kísértett mióta megérkeztünk. Pont azért, mert könnyű célpont lett volna. Az ír démon szélesen köszönt, ő volt az utolsó a csapatból, aki leindult.
- Később legyen rám időd!- szólalt meg és látványosan nyalta meg ajkait. Nyelnem kellett egyet. Ez az egyetlen mondat is ígéretekkel volt teli. Olyan ígéretekkel, amikre nagy szükségem lett volna, hogy az elmém és a testem is könnyebbséghez jusson. Ivánnal könnyű volt minden, hiszen csak szólnom kellett neki, de ő már elment és magamra hagyott. A kezem nem volt elég. Többre vágytam és ez a kölyök annyira, de annyira készséges volt, hogy az már súrolta a feslettség határait. Bólintottam. Felkuncogott és mielőtt még elment volna hozzám törleszkedett, akár egy édes kiscica. Belemarkoltam fenekébe, aztán engedtem menni. Idegesebben vagy inkább türelmetlenebbül túrtam hajamba. Nem akartam várni, most azonnal akartam. Karóba húzom és minden jobb lesz. Felsóhajtottam. Feltrappoltam a lépcsőn a házba. Készítettem magamnak egy szendvicset és azzal küzdöttem meg, mert étvágyam nem volt, legalábbis nem ételre.