Efebofília II.

1. fejezet

Eszter nővér jelent meg pár perc múlva két másik tanárral, hogy összekaparjanak. Futhattak, mert eléggé kapkodták a levegőt. Engedtem nekik, hogy felhúzzanak a földről és támogassanak. Amint függőlegesben voltam elkapott a hányinger és a szédülés valami irtózatos egyvelege. Addig nem mentünk sehova, míg meg nem tudták mi is történt.
- Az órának vége. –nyögtem ki nagy nehezen. Ervinre és Lászlóra bízva magamat hagytam, hogy az iskolaorvosi szobába vezessenek. Leültem és örültem, hogy nincs több lépés előttem. Eszter kérdezett, majd az ujjaival szórakozott a szemeim előtt.
- Nincs semmi bajom, csak kell egy fájdalomcsillapító meg egy tasak jég. –mordultam rá. A fájdalom és az-az álomkép vagy mi, jobban megviselte az idegeimet, mint maga a tudat, hogy elestem. Megkaptam, amit kértem. A fejemre nyomva a jeges tasakot ültem, míg a gyógyszer hatni kezdett. Eldőltem az egyik ágyon és lehunytam a szemeimet. Újra és újra az a szörnyű kép tolakodott az elmémbe, ahogy Emil ott fekszik alattam véresen, a fájdalomtól eltorzult arccal. Képtelennek éreztem magam arra, hogy kizárjam a fejemből azt a képet. Olyasmi volt az, amit láttam, mint egy előjele annak, hogy egyszer valóban igazi szörnyeteggé fogok válni. Vajon mikor?Megráztam a fejemet, hogy elűzzem a képet, de nem tudtam kizárni. Felpattantam, ugyan egy pillanatra meg kellett támaszkodnom a falban, de már ott sem voltam. Nem volt több órám, én csak menekülni akartam. El a rémeim elől, el magam elől, az ikrek közeléből.

Sára az ajtó előtt állt. Az arcán aggodalom tükröződött. Nem csodálom, hiszen percekig lehettem eszméletlen az esés következményeként.
- Apa... Jól vagy? –kérdezte és azonnal hozzám lépett. Átölelve vállát hagytam magam támogatni. Kellett ennyi támasz a számomra.
- Igen, jól. Azt hiszem. –szólaltam meg. Nem igazán tudtam más választ adni a kérdésére. Azt nem mondhattam el neki, hogy mit láttam, míg nem voltam a tudatomnál. Hogyan nézne rám azután? Egy beteg ember az apja, ezt sosem tudná nekem megbocsátani.

A kocsiba nem mertem beülni vele. Nem kockáztathattam az életét, az nem én voltam. Inkább hívtam egy taxit és azzal mentünk haza. Bármennyire is vágytam a magányra ő nem tágított mellőlem. Felkísért a szobámba, az ajtó előtt őrködött, amíg lezuhanyoztam, azt is végig nézte, ahogy befeküdtem az ágyba. Láttam, ahogy többször a telefonjára néz, de mégsem válaszol bárki is írt neki vagy hívta.
- Menj kicsim. Jól vagyok. Alszom és reggel sokkal jobban leszek. –mosolyogtam rá és reméltem, hogy hisz nekem.
- Biztos? –kérdezte. Hezitált.
- Igen. Este 9-re érj haza. Most menj! –noszogattam az ágyban fekve. Kaptam egy puszit és magamra hagyott. Amint hallottam a bejárati ajtó csapódását felültem, hátamat az ágy támlájának vetettem. Nem bírtam aludni... Féltem... Féltem attól, hogy újra látnám azt az eseménysort és őszintén, nem vágytam rá. Ha kevésbé lettem volna gyenge, összeomlok és a sírásba menekülök, de nem tehettem meg. A lányom miatt erősnek kellett lennem. Ugyanakkor egy telefon még nem volt baj.

Magamhoz vettem a készüléket és tárcsáztam.
- Szia. Mi a helyzet? –hallottam meg Iván kellemes hangját a vonal túloldaláról. Térdeimet felhúzva homlokomat rájuk hajtottam.
- Szia. A horvátországi nyaralód megvan még? –kérdeztem szinte sürgetőn.
- Igen. Miért? –érdeklődött.
- A nyárra én és Sára megkaphatjuk? –tettem fel a kérdést.
- Mi történt Erik? –hangja komoly volt. Tudta, hogy baj van, a hangomon biztosan hallotta.
- Elestem a termemben, míg nem voltam eszméletemnél láttam valamit. –nyögtem ki nehezen.
- Fél óra és ott vagyok. –hadarta és ki is nyomott.

Pontosan harminc perccel később hallottam meg nyitódni a bejárati ajtót. Volt kulcsa. Ő volt a legközelebbi barátom, aki mindent tudott rólam. A lányom is kedvelte, nem mellesleg pedig a nyarakat mindig a közelében töltöttük. Sárát nyugodt szívvel bíztam rá mindig is, ezért is volt kulcsa. A vészhelyzetek esetére. Ez most az volt. Az ágyból aligha tudtam volna kimászni és beengedni.
- Erik! –ejtette ki hangosan a nevemet.
- Háló. –szóltam le neki. Alig fél perccel később belépett a szobámba és kitöltötte azt. Nem igen lehetett őt figyelmen kívül hagyni.
- Délután 4 van és te pizsamában gubbasztasz az ágyadban. Ugye tudod, hogy ezzel megijesztesz? –lépdelt hozzám és mellém ült. –Mi történt? –kérdezte komolyan nézve a szemeimbe.

Feszülten túrtam a hajamba és mindent elmondtam neki. Nem voltak előtte titkaim, néha még ő segített nekem a fiatalabb srácokkal kapcsolatban. Nem ítélt el és ezért hálás voltam. Olyan barát volt, akire számíthattam, ahogy most is. Nyugodtan hallgatott végig, nem szólt közbe, láttam rajta, hogy valóban figyelt a szavaimra. Végezve a mondókámmal visszahajtottam a fejemet térdeimre és reszketegen vettem a levegőt.
- Nem vagy szörnyeteg Erik. Ez csak egy rossz álom volt vagy nevezzük bárminek. Nem gondolhatod komolyan, hogy képes lennél ilyesmit tenni egy fiatallal. –szólalt meg nagy sokára.
- Ezt nem tudhatod. Mi lesz, ha egyszer megtörténik? Mi lesz, ha nem vele, de valaki mással az ágyban elszalad velem a ló? Mi lesz akkor? Egy bocsánatkéréssel nem tehetek semmit jóvá. –szinte már kiabáltam, annyira feszült voltam.
- Ismerlek már nagyon régóta. Tudom, hogy nem tudnál olyan lenni. –nézett a szemeimbe. –Ezért akarsz Horvátországban nyaralni? Félsz odamenni? –kérdezte, mire csak bólintottam. –Értem. Ahogy vége a sulinak intézz el mindent, másnap indulunk. –jelentette ki.
- Indulunk? –kérdeztem vissza.
- Elkísérlek titeket, egy pár hetet ott töltök veletek a biztonság kedvéért, hogy lenyugodj teljesen és bízz a józan eszedben kicsit jobban. –mosolygott rám és én hálásan vetettem a nyakába magamat.
- Köszönöm Iván. –motyogtam nyakába.

Az utolsó egy hét az iskolában kész kínszenvedés a számomra. Ha a fiúkkal van órám képtelen vagyok nyugodt maradni, a legkisebb susmorgástól is kiakadok és kiabálni kezdek, pedig ennyire nem vagyok elmebeteg, de mégis. Minden egyes alkalommal, amikor Emilre esik a pillantásom megjelenik az az arca előttem és elveszítem a józan eszemet a félelemtől. Mégis sikerül feleltetnem szóban, ez az emlék is ott volt a rémképek mellett és nem tévedtem. Valóban szóban képes átadni a tudását, így sikerül neki hármast adnom év végén.

Az utolsó napot azzal töltöttem, hogy előre dolgoztam. Minden szükséges listát és papírt megírtam, amire csak szüksége lehetett az iskolának, hogy engem augusztus közepéig nélkülözni tudjanak. Hazaérve már jó pár utazó pihen tele a nappaliban és nem mindegyik csak ruhákkal van tele. Mivel nem pár órára leszünk az otthonunktól, így mindenre fel kellett készülnöm. Sára kissé morcosan jár kel körülöttem és pakolássza a maradék holmiit. Na igen, nem örült neki, hogy nem a Balaton mellé megyünk ismét nyaralni, parázs vita lezárásaként úgy tettem, ahogy egy szülőnek kell. Magamból kikelve üvöltöttem.

„AKKOR IS OTT FOGUNK NYARALNI ÉS AZ SEM ÉRDEKEL, HA A FEJED TETEJÉRE ÁLLSZ! MEGMONDTAM ÉS KÉSZ!"

Másnap hajnalban jött értünk Iván, az már meg sem lepett, hogy egy szem szeretett lányom egyből mellé szállt be. Felsóhajtottam, de már nem akadtam fenn rajta nagyon. Beszálltam a kocsinkba és elindultunk Horvátországba. A Rab sziget volt az úti cél, ott is Banjol. A parton volt Iván háza, egy két szintes mondhatni egészen luxus ház. A város szélén pihent a belvárostól csak pár perc sétára, viszont a parttól úgy 200 méterre, amit nem bántam. Nyáron tele volt a sziget turistákkal, így nem féltettem Sárát, legalább gyakorolja az angolt és ismerkedik. Kora délutánra jutottunk el oda. Kiszállva a kocsiból kinyújtóztattam a testemet, mert eléggé elgémberedtem. Sára szinte azonnal megölelt.
- Sajnálom. –kért bocsánatot.
- Én is. –mondtam csendesen. –Menj, fedezd fel a környéket, sétálj egyet, ha gondolod, mi Ivánnal addig kipakolunk. –mosolyogtam rá.

Integetett és elsuhant a part felé. Jó fél óra alatt bepakoltunk mindent a két kocsiból a házba. Mire végeztünk teljesen lefőttem, így ledobtam a pólómat.
- Csinálok valami kaját, van valami kívánságod? –léptem be Ivánhoz, mire rám pillantott és végig is mért.
- Ha akarod téged is felfalhatlak, biztosan örülnél neki. –vigyorodott el.

Megforgattam a szemeimet és otthagytam. Más esetben ugrottam volna az ajánlatára, de nem most. Sára bármikor hazaérhetett és azt nem mertem megkockáztatni, hogy rajtakapjon minket. Ez volt a legnagyobb félelmem. A konyhában már ott várt némi alapanyag, amiket erre az első napra vásároltunk. Végül gyroshoz készültem elő, mert az nem volt olyan sok idő, ráadásul le is kellett magamat foglalnom, hiszen Iván ajánlata csábító volt. Zenét kapcsoltam viszonylag hangosan, éreztem, ahogy a rock végig dübörög az ereimen és az elmémen. Erre szükségem volt.
-APA! APA! –a zene pillanatnyi szünetébe Sára kiabálása úgy megijesztett, hogy ugrottam egyet, de azon nyomban elindultam a hang irányába. A teraszon sietett át, majdnem ütköztünk.
- Mi a baj? –fogtam vállaira azonnal.
- Semmi. Nem hiszed el kikkel találkoztam! –szinte üvöltött, de lehet csak azért, hogy a még mindig tomboló zenétől halljam a mondókáját. Megragadta a kezemet és elkezdett húzni a terasz szélére, ahonnan elláttam a kapuig, ahol két ismerős alak állt.
- Ezek... -néztem lányomra.
- Az Ikrek. –vigyorgott szélesen.