Efebofília II.

4. fejezet

Mély levegőkkel próbáltam lehűteni magamat, de annyira izgatott Emil, hogy képtelen voltam másra gondolni a meztelen testén kívül. Annyira tökéletes volt, annyira fiatal és romlatlan. Olyan gondtalanul vetkőzött le előttem, már-már felkínálta magát nekem és én örömmel vetettem volna rá magamat. A gondolat, hogy ez a pompás fiú az ágyamban feküdt megőrjített. Tudtam, hogy éjjel érezni fogom mindenen az illatát és ez tetszett. Kemény farkamra markoltam, szinte szűköltem az érzéstől, a képzeletem által generált képektől, ahogy alattam fekszik és nyög, szinte már sír a kielégületlenségtől, mert olyan élvezetekben részesítem, amiket még sosem tapasztalt.
- Kell egy segítő kéz? –suttogott Iván a fülembe. Ijedten néztem rá, mint egy rajtakapott kiskölyök. –Mit láttál? –érdeklődött, de ujjai már a nadrágom felé araszoltak mellkasomról. Mikor érintett meg? Kimaradhatott pár pillanat.
- Emilt... Meztelenül... -suttogtam, pedig biztosan nem hallhatott meg minket a kölyök.
- Tetszett a látvány? –vigyorgott.
- Olyan csodálatos volt. Formás, rózsaszín. –nyögtem kiszáradt szájjal.
- Akkor jobb, ha segítek. –nézett a szemeimbe és hagytam neki, hogy könnyítsen a kínjaimon.

20 perccel később kissé kábán lézengtem a konyhában. A helyemet kerestem, de nem találtam. Emil testének látványa még mindig izgatta az elmémet, de képes voltam kontroll alatt tartani a testem reakcióit. Ennek a furcsa állapotnak a közepén ütött rajtam Sári. Olyan óvatosan lépett a konyhába, mintha bármikor egy aknába futhatott volna bele. A látványa szívfájdító volt a számomra. Nem tudtam miért tette, de fájt.
- Apa... -óvatosan, félve ejtette ki a szót.
- Mit akarsz? –kérdeztem durván. Tudtam jól, hogy nem érdemli ezt, de elég nagy volt. Tudta milyenek a gimis korúak. Nem akartam szeptemberben az utcán találni magamat csak azért, mert ő, aztán a fiúk nem tudták tartani a szájukat. Rettegtem attól, hogy elveszítem a munkámat azért, amilyen vagyok.
- Apa én sajnálom! –tört ki belőle.
- Én is, hogy elmondtam. –jelentettem ki komoran. –Komolyan Sára, mit képzeltél, amikor elmondtad nekik? –tettem fel a kérdést. –Azt hitted ez titokban marad és nem jut el a fülembe? Mi lesz akkor, ha elmondják valakinek és ezért kirúgnak? Erre nem gondoltál? –egyre hangosabban kezdtem el beszélni, pedig nem akartam kiabálni, vele nem, de most úgy éreztem ezt a beszélgetést nem tudnám nyugodtan, normális hangerőn végig csinálni. –Csalódtam benned! Megbíztam benned és az ítélőképességedben, de hiba volt. Még gyerek vagy. A gyerekeknek nem kell ilyen titkok birtokában lenniük. –sóhajtottam fel.
- Nem fogják elmondani senkinek. Megígérték és ez még azelőtt volt, hogy elmondtad volna! Én nem erősítettem meg bennük ezt a dolgot! –rimánkodott nekem. Hinni akartam neki, de nem ment. Most már nem.
- Nincs rá garancia, hogy nem mondják el senkinek. –néztem rá. Most még a könnyeiről sem vettem tudomást, amik a szemeiben gyűltek. –Az ígéretük neked sokat ér, de nekem nem. Én nem bízom bennük, nekem nem a barátaim. Ez egy olyan dolog, amivel bármikor kényük kedvük szerint zsarolhatnak. –csaptam az asztalra, mire összerezzent.
- Apa, kérlek! Hallgass meg! –könyörgött.

Nem mondtam semmit, csak vártam, hogy mondjon bármit, amitől kevésbé érzem a nyomást a koponyámban.
- Még a beszélgetésünk előtt... Voltak furcsa gondolataim a hallottak miatt. Nem igazán tudtam, hogy mit is jelent az, amit mondtál Ivánnak és a fiúk megkérdezték mi a baj. Én meg kiadtam, mert már egy ideje foglalkoztatott ez a dolog és úgy éreztem felrobban a fejem a kétségektől, hogy szeretsz-e egyáltalán, vagy akartál-e egyáltalán vagy csak besikerültem és ezért maradtál anyuval, kötelességnek tekintesz. Rossz volt, érted? Én csak akartam valami tanácsot és igen, nem a legjobb embereket választottam, de nem mehettem Ivánhoz. Az fura lett volna. –sóhajtott fel. –A fiúk mondták, hogy beszéljek veled és akkor ott a teraszon tökéletes volt, de előtte... Előtte kétségeim voltak, mert mégis... Nem értettem az egészet. Sajnálom. Annyira sajnálom apa. NE haragudj rám! Én nem akartam, hogy ez legyen. Én nem... Megijedtem, hogy minden hazugság volt és nagyon rossz volt. A fiúk csak segíteni akartak. Megígérték, hogy nem mondják el senkinek. Barátok vagyunk. Ha neked menned kellene az iskolából én is mennék! –jelentette ki, de már folytak a könnyei.