Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
| COFFEE DATE. ━━⋆⋅☆⋅⋆━━
━━━ 𝗔𝗭 Ú𝗧 𝗩𝗜𝗗Á𝗠𝗔𝗡 𝗧𝗘𝗟𝗧. Jókat nevettem Felixxel, még én sem gondoltam volna hogy tudok ennyire felszabadult lenni valaki társaságában. A vége fele már a könnyem is kicsordult, annyira jót mulattam a fiú viccein.
Fura érzés volt. Nem ismerem olyan rég óta, sőt, nem is ismerem teljesen őt, mégis olyan mintha már évek óta barátok lennénk és sok mindent meg tudunk beszélni egymással. Egyáltalán nem kezel idegenként, inkább már egy legjobb barátként.
A kávézó, ami mint kiderült Felix kedvence volt egész otthonosnak tűnt. Kívül és belül is tele volt pakolva különböző növényekkel, díszekkel és az itt dolgozók is valahogy kedvesnek tűntek. Helyet is foglaltunk egy asztalnál, és alig telt el 2 perc, máris megjelent egy pincér mellettünk.
- Sziasztok! Felvehetem a rendeléseteket? - kérdezte a lány vidáman mosolyogva, miközben kezében egy tollat tartott és egy füzetet, készen az írásra.
- Szia! Nekem lesz egy Gingerbread Latte. És neked? - fordult az utolsó mondatnál felém a fiú, mire én elgondolkodtam.
- A Gingerbread-eset még nem kóstoltam, szóval legyen nekem is az. - mosolyogtam fel a pincérre, aki viszonozni látszott azt.
- Oké, pár perc és hozom is. - mondta és már nyoma se volt. Itt tényleg kedvesek az emberek és élveznek dolgozni, nem úgy mint máshol...
- Miért nem Americano-t kértél? Az jobban felpörgetne. - szólalt meg Felix és minden figyelmét az étlapnak szentelte.
Most tudtam csak jobban megfigyelni őt. Haja világos színű volt, már majdnem rikító és ahogy néhány tincs össze-vissza állt, egy aranyos hatást keltett. Továbbá szemei is csillogtak, mosolya kétség kívül a rákot is tudta volna gyógyítani, ahogy selymes, de mégis mély tónusú hangja is.
Egyszerűen csak... tökéletes volt.
És most, ahogy itt ült velem szemben rájöttem, hogy egy kicseszett szerencsés ember vagyok. Szerencsés vagyok, amiért a barátomnak mondhatom őt, illetve azért, mert most is itt van velem, holott más dolga is lenne.
Elhozott engem egy kávézóba, órák ideje alatt csakis azért, hogy engem felvidítson és felpörgessen. Ez pedig számomra hihetetlennek hangzott.
- Két Gingerbread Latte a szerelmes párnak! - zökkentett ki gondolataimból a pincér és hatalmas mosollyal letette elénk az előbb említett italokat.
Kijelentésére pánik ült ki az arcomra. - O-oh mi nem... -
- Nem-nem, mi nem, mi nem vagyunk... - kezdtünk el egyszerre magyarázkodni Felixxel, amin a lány jót kacagott.
- Persze persze. - hagyta ránk, majd ismét elviharzott.
Félve rápillantottam az előttem ülőre, aki még pár másodpercig az előbb elsuhanó pincért fürkészte, majd visszafordult az asztalhoz és tekintetünk találkozott. Gyorsan lepillantottam az ujjaimra és babrálni kezdtem velük, miközben arcom felforrósodott.
Térlátásommal kiszúrtam Felix sejtelmes vigyorát, de nem mertem újra ránézni. Inkább kezembe vettem a kávémat és kavargatni kezdtem. Teljesen elbambultam és a gondolataimba merültem, nem is vettem észre, hogy ugyanazt a körkörös mozdulatot csinálom nagyjából 5 perce.
- Meg is fogod inni, vagy csak kevergetni amíg kihűl? - szólalt meg Felix, miközben kezében telefonját fogta és valamit nagyon irkált.
- B-bocsi. - kértem bocsánatot, igazából magam se tudom miért, majd belekortyoltam.
Finom íze volt, leginkább az őszre és a Halloweenra emlékeztetett, biztos akkortájt fogy a legtöbb belőle. Tekintetem újra Felixre vezettem, aki még mindig buzgón nyomogatta a készüléket. Egy idő után kíváncsi lettem, holott tudtam, hogy nincs jogom a magánéletébe turkálni, de mégis megkérdeztem.
- Kivel beszélgetsz?
A szeplős felnézett rám, majd elmosolyodott. - Miért, tán féltékeny vagy?
Összehúztam a szemöldököm. Még hogy féltékeny? Én csak egy egyszerű kérdést tettem fel, semmi köze nincs ennek ehhez.
Ugye?
- Ch, dehogy. Csak látom, hogy nagyon beleéled magad az írogatásba.
- Csak Hyunjinéknak írtam, hogy mit mondjanak a tanároknak. Lerendezem, hogy még le is igazolja nekünk a suli ezt a maradék pár órát. - kacsintott büszkén.
- Wáów, meg vagyok hatva. Na és mi a sztori, még mindig az, hogy "rosszul lettem"? - mutattam macskakörmöket az ujjaimmal egy mosoly kíséretében.
- Nem egészen. Sétáltál az udvaron és le akartál ülni egy padra, csakhogy az beszakadt alattad, te elestél, fáj mindened, blah blah blah, én meg pont megláttalak és daliás hercegként felajánlottam, hogy hazakísérlek. Mivel a suli területén történt így kénytelenek leigazolni a mulasztásaink, pik-pak meg is vagyunk, szívesen. [ u.i: ne csináljátok ezt meg irl, én egyszer megpróbáltam és le lettem cseszve :( ]
- Tökre hihető. Azért ennyire nem vagyok béna, hogy akkorát esnék egy kis padról, mint egy hegyről. - kértem ki magamnak.
- Örülj, hogy nem a B terv mellett döntöttem. Vagy azt akartad volna, hogy random rád essen a plafon a folyosón?
- Ha ez volt a B terved akkor nem akarom hallani a többit.
- Pedig tök jók. A H terv az volt, hogy véletlen leszúrtalak. - nevetett fel Felix hangosan, ami engem is ugyanerre késztetett, így megtelt a kávézó a mi hangunkkal.
- Hé, miért nem én szúrtalak le téged? - nevettem tovább.
- Mert én vagyok az erősebb, duh.
- Na, álmodban max. Az a tesis fekvőtámasz verseny még mindig áll!
- Alig várom.
- Simán leverlek.
- Álmodban max. - utánzott le a fiú, majd mutatóujjával levett egy kis tejszínhabot a kávém tetejéről és az orromra kente.
Felix szinte megfulladt a nevetésből, miközben én visszafojtott arccal néztem őt, orromon még mindig a tejszínhabbal. Ezután elővette a telefonját és gyorsan lefotózott, még mindig jókat vihogva.
- Hé, töröld ki! - nyúltam volna reflexből érte, de ő elhúzta a kezét.
- Mmmm nem. - húzta az agyam, és akármilyen hihetetlen az a cuki mosoly még mindig ott volt az arcán. Egyszerűen nem lehetett letörölni.
Még befejeztük a kávénkat, majd fizetni indultunk, amit Felix kedvesen állt nekem. Elköszöntünk a pincértől, majd az ajtó felé indultunk.
- Gyere, haza kísérlek. - ajánlotta fel a fiú és már húzott volna az irányba, csakhogy én megtorpantam.
Eszembe jutott, hogy ilyenkor még suli van, és apámnak feltűnne, ha csak úgy beállítanék otthon. Aminek azután jól tudom mi lenne a vége.
Nem mehettem még haza. Várnom kellett minimum a tanítás végéig, csakhogy az óra fél 1-et mutatott, messze a nap zárásától. Így hát Felixre néztem, szemeim ravaszságban csillogtak meg.
