𝘴ꪖ𝘴𝘴ꪗ ᥇ꪮꪗ :𝚢𝚞𝚗𝚜𝚊𝚗: ✓

21

San pov.

Körülbelül egy hét telt el amióta Yunhoékhoz kerültem. Én ki lettem íratva a suliból, miközben az alfám ugyan úgy bejár. Így kissé unalmasak a napjaim mivel szinte mindig egyedül maradok, de legalább le tudom magamban tisztázni a dolgokat.

A többieknek Yunho azt mondta, hogy újból költöztünk, amit könnyen el is hittek. Vagyis persze Mingi kivételével, mert ő tud mindenről. Pár napja még be is nézett.

- Sannie! Hazajöttem~! - nyitott be a szobámba egy vigyorgó Yunho.

- Szia. - köszöntem, miközben az ágyán ültem kezemben a levéllel amit anyám írt.

- Miért olvasod megint? - dobta le a táskáját a földre.

- Hm... Mikor kicsi voltam majdnem utcára kerültünk mert akkor bérházban laktunk és hirtelen felemelték mindennek az árát. Szóval... Kimaradtam egy-két évre a suliból, mert nem volt pénzünk szinte semmire. Anyám minden reggel írt egy levelet, hogy mit kell megcsinálnom mire hazaér. Kicsit hiányzik az az idő. Hiányoznak a levelei. - meséltem el röviden, ami miatt néha ezt szoktam olvasni. Már annyira nem fáj ez a levél, hogy sírjak rajta.

- Értem...

- Elvesztek az érzéseim.

- Mi? - kérdezett vissza egyből.

- Üres vagyok. Régen boldogabb voltam.

- Természetes ha szomorú vagy ilyenkor. - ült le mellém.

- De nem vagyok szomorú. Ezt mondom. Elvesztek az érzéseim. - javítottam ki. Az utóbbi napokban még csak nem is mosolyogtam. Nem értem hogy hogyan bír elviselni.

- Ezen majd javítunk. De figyelj Sannie. Mi volt az utolsó sor?

- Nem tudom már pontosan, elmosták a könnyeim. - néztem meg közelebbről a búcsúlevelet, de akkor sem láttam semmi értelmeset. - Ha jól emlékszem valami olyasmit volt, hogy sajnálja amiért ő volt az anyám.

- Oh...

- Hé, kimegyünk sétálni? - néztem rá, mire egyből bólogatni kezdett. Gyorsan átöltöztünk mindketten, majd elindultunk valamerre, amerre biztos hogy nem találkozunk össze senki ismerőssel. Aztán láss csodát, Yunho hirtelen úgy lesokkolt egy lánytól hogy szinte már nevetséges volt.

Az alfa szó szerint remegni kezdett mikor a lány rá nézett, pedig nem volt egy fenyegető kisugárzása. Sőt, egészen aranyos volt. Festett szőke haja volt ami a válláig ért, elöl frufru, ragyogó szemek és egy édes mosoly amit Yunhonak szánt. Na ez vajon ki lehet?

- Szia Yunho. Régen találkoztunk. Hogy vagy? - lépett elé. Alig ért el a nyakáig. Elég alacsony hozzá képest.

- Mit... Mit keresel itt? - kérdezte miközben próbált nagyon takarni engem. Még sosem láttam ennyire zavartnak.

- Eljöttem a barátommal kikapcsolódni. - vont vállat, amire Yunho csak bólintott. Milyen barát? Nincs itt senki hármunkon kívül. - És ki ez a helyes fiú akit rejtegetni próbálsz? - hajolt oldalra, hogy lásson engem is.

- Te ki vagy? - kérdeztem miközben Yunho kezét fogtam.

- Hé, te nem meséltél rólam? - nézett meglepetten Yunhora.

- Éppen hogy próbáltalak elfelejteni... - húzta el a száját.

- Inkább azt próbálod elfelejteni, hogy mit tettél. Még mindig egy önző korcs vagy. - mondta, amire Yunho semmit nem válaszolt, csak lesütötte a szemeit. Nos, még sosem láttam egy alfát így fejet hajtani valakinek. Ráadásul ez a lány megérzésem szerint ugyan csak egy omega.
- Hm... - nézett a kezeinkre, majd rám. - Ne engedd a nyakad közelébe.

- Miért mondod te is ezt? - kérdeztem rá. Komolyan, mit titkolnak előlem?

- Ez csak egy tanács. Engem már tönkretett. Nem akarom hogy te is így járj. Túl aranyos vagy ehhez. - mosolygott rám.

- Huh? Mit csinált veled??

- Megharapott, majd annyit se mondott hogy megpróbál mellettem maradni, hogy ne legyenek fájdalmaim. Nyugodtnak tűnik, de ha egyszer bekapcsol az alfa énje akkor lehetetlen meglépni előle. Nem beszéllek le róla, de akkor bizonyosodj meg hogy melletted marad ha mégis megharap. - mesélte el egészen nyugodtan.

- Hyebin, elég. - szólalt meg Yunho. - Te is tudod, hogy nem direkt csináltam.

- Ha akartál volna, mellettem maradtál volna. Csak egy pillanatig lenne részed abban amiben nekem volt, már rég bőgnél. - forgatta meg a szemeit.

- Értem hogy neheztelsz rám, de leállhatnál. Eleget kínoztam már magam ezzel.

- Jaj, én nem neheztelek rád. - kuncogott fel egy kicsit. - Miattad lett egy tök jófej barátom akit senki nem tud elvenni. Teljesen boldog vagyok. - mosolygott megint. Fura ez a lány.

- Majd a gyógyszerek segítenek... Gyere San. Menjünk haza. - kezdett el visszafelé húzni.

- És őrültnek hív! - kezdett el Hyebin nevetni, talán túlságosan is vidáman. Mi a franc.

- Miért viselkedik ilyen furán? - kérdeztem mikor már elég távol voltunk.

- Személyiségzavara van egy képzeletbeli baráttal. Azt sem tudja merre áll a feje.

- De miért voltál vele?

- Akkor még nem volt ilyen. Elég... rosszul érintette mikor elhagytam. Segítségre volt szüksége, de én bepánikoltam és inkább elmenekültem. - mesélte el röviden. Az szép.

- Te tényleg tönkretetted...

- Sajnálom. - mondta halkan.

- Kezdd újra vele. Még utólag segíthetnél neki.

- Már gondoltam rá, de nem hiszem hogy szívesen lenne velem ezek után.

- Ha velem történt volna ez, én örülnék neki ha így utólag is legalább egy hangyányi empátiát mutatnál.

Erre már nem válaszolt semmit. Ahogy látom tényleg megbánta, de ezt Hyebinnek akkor is csak úgy tudja bebizonyítani ha beszél vele. Nekünk kell az érzelmi támogatás dolgokban. Nem nyugszunk meg, ha valaki annyit mond hogy minden rendben.