A múlt megismétlődik (Harry Potter fanfiction)//Befejezett

I./24. fejezet: Vivienne Blake története

"Aztán végre elérték a gyengélgedőt. James és Dennis megkeresték Madam Pomfreyt, aki nagy sápítozások és aggódások között megvizsgálta. Bár a végén kiderült, hogy a kimerültségnél nincs nagyobb baja, a javasasszony még is inkább bentmarasztalta, amit Sophie kivételesen nem bánt. Pizsamába bújt, és utána azonnal ágyba bújt. Még hallotta James és Dennis erősködését a bentmaradást illetően – Madam Pomfrey végül belegyezett –, de aztán elnyomta az álom."

Ajtócsapódásra kelt. Mikor végre nagy nehezen felült, megpillantotta Blake-t, aki, mint valami fúria, úgy tört be a kórteremben, miközben Madam Pomfreyval vitatkozott.

– De professzorasszony! A betegeknek pihenésre van szükségük – akadékoskodott a javasasszony.

– Nem érti, hogy beszélnem kell Miss Blacksmithszel? – ellenkezett Blake. – Itt hozom az igazgatói engedélyt – tolt Madam Pomfrey orra alá egy pergamendarabot.

A javasasszony elvette az engedélyt, majd miután tüzetesen megvizsgálta, és kénytelen-kelletlen beengedte Blake-t a kórterembe.

– Jó reggelt, Sophie! Látom, felébredtél – mosolyodott el Blake, és Sophie ágyához lépett.

– Mennyi idő telt el? – kérdezte álmosan Sophie, és megdörzsölte a szemét.

– Csak másfél nap – válaszolta még mindig mosolyogva Blake.

– És mi történt? – tette fel az őt leginkább érdeklő kérdést Sophie, miközben visszahanyatlott a párnájára.

– Miután elmentél, Bella magához tért, és valamit csinált Ryannel – Madam Pomfrey elvileg már gyógyítja –, de aztán újra kiütöttem őket. Clarence-nek sok baja nem esett. Ketten sakkba szorítottuk Domiant és Grishát – bár Domian nem sok vizet zavart. A baj csak az, hogy volt náluk Hop-por, így könnyű szerrel elmenekültek. De a lényeg, hogy senkinek sem esett komolyabb baja. Még Ryannek sem.

Sophie bólintott, és behunyta a szemét. Még mindig eléggé kimerültnek érezte magát.

– De nemcsak ezért akartam beszélni veled – folytatta Blake.

Sophie kinyitotta a szemét, és Blake-re pillantott.

– El akarok mesélni egy történetet, ha megengeded.

Sophie bólintott, mire Blake mesélni kezdett.

– Réges-régen élt egy fiú. Árva volt és muglik között nevelkedett, de tizenegy éves korában egy nap, meglátogatta egy férfi. A férfit Albus Dumbledore-nak hívtak, és egy levelet vitt a fiúnak. Egy levelet, amiben az állt, hogy varázsló és felvették a Roxfortba. Így történt tehát, hogy a fiú, akit Tom Denemnek hívtak, a Roxfort tanulója lett. Ám Tom rossz útra tért. Nagyon rossz útra. Hatalmat akart, és halhatatlanságot, amiért már embereket is gyilkolt. Iskolás évei után pár évre Albániába utazott, és amikor visszatért, már ő volt Voldemort nagyúr, a követői pedig a halálfalók. Itt kezdődött Voldemort első rémuralma, aminek végül a kis Harry Potter vetett véget. Aznap Voldemort meglátogatta a Potter-családot, és megölte a házaspárt, Jamest és Lilyt, ám a kis Harry túlélte a gyilkos átkot, ami visszhullt magára Voldemortra, és ő eltűnt, de nem halt meg. Ezután eltelt tizenhárom év. Ezalatt Harry a nagynénjééknél nevelekedett, és tizenegy éves korában a Roxfortba ment, mint minden normális varázsló és boszorkány gyermek. Azonban már első évében meg kellett küzdenie Voldemorttal. Második évében pedig a Titkok Kamrájában Denem naplójával. A harmadik évben barátaival megmentették a keresztapját a dementoroktól, és megtudták, mi történt pontosan a Potter házaspár halálának estéjén. Ám az áruló elszökött, és megkereste Voldemortot, aki Féregfark segítségével megerősödött, és vissza is tért. Itt kezdődött Voldemort második rémuralma, aki miután visszatért, mindennel azon volt, hogy Harryt eltegye láb alól. Megszereztetett egy jóslatot – ami végül nem sikerült –, megölette Dumbledore-t, elfoglalta a Mágiaügyi Minisztériumot és elkezdte kutatását a bodzapálca után. Ezalatt természetesen Harry és barátai a horcruxait keresték, amivel végérvényesen elpusztíthatták a feketemágust. Végül a roxforti csatában párbajoztak, amit Harry nyert meg, és Voldemort meghalt. De előtte még történt valami, amiről a halálfalókon kívül senki nem tudott. A roxforti csata előtt a leghűségesebb halálfaló, Bellatrix Lestrange ikreket szült magától Voldemorttól, egy kisfiút és egy kislányt. A csata után nem sok halálfaló maradt életben, és még azokat is, akik nem haltak meg harcban, az Azkabanba zárták. Egyedül Rodolphus Lestrange, a már halott Bellatrix férje úszta meg a börtönt, és hűséges halálfalóként visszatért a Malfoy-kúriába, ahol azonban csak néhai felesége kisfiát találta. A kislány eltűnt. Lucius Malfoy azonban hamar kipenderítette onnan, így hát fogta a kisfiút, és magával vitte a Lestrange-kúriába, ahol Voldemort nagyúr méltó fiának nevelte. Közben látta, hogy az ifjú Denem egyedül nem tud boldogulni, ezért betört a Mágiaügyi Minisztériumba, és eltulajdonított onnan egy időnyerőt. Az időnyerővel meglátogatta a múltbéli Bellatrixot, aki szült neki egy kislányt. Rodolphus hazavitte kislányát, és mivel Domian úgyis elment a Roxfortba – természetesen álnéven –, ezért teljes nyugalomban tudta felnevelni. Domian a Roxfortban találkozott Grishával, akivel – miután megtudták, hogy ki a másik – rögtön összebarátkoztak. A két fiatal barátságáról persze Rodolphus is értesült, és miután megtudta, hogy Grisha árvaházban él öccsével, Gellerttel, rögtön magához vette őket. A kislány létezéséről pedig teljesen megfeledkezett. Ő viszont élt. A Malfoy-kúriából való elkerülése után Kingsley Shacklebolt, az új mágiaügyi miniszter és Minerva McGalagony találtak rá. McGalagony sok tűnődés után végül Charlie Weasleyre bízta, aki épp indult vissza Romániába. Charlie kis habozás után beleegyezett, hogy felneveli, és másnap már együtt utaztak Romániába. Hát, így kerültem ki Nagy-Britanniából Charlie-hoz. Charlie egész életemben úgy nevelt fel, hogy tudtam, nem ő az igazi családom. Aztán amikor betöltöttem a tizenötöt, elmondta a teljes igazságot az igazi családomról. Hiába ellenezte, rögtön felkerekedtem, és Londonba utaztam, hogy megtaláljam a bátyámat. Amikor sikerült, nagyon boldog voltam. Beíratkoztam a Roxfortba, hogy ott fejezzem be az iskolát, végre együtt élhettem Domiannel, ráadásul Rodolphus is befogadott magukhoz. Grishával már az első találkozásunkkor nagyon összebarátkoztunk, és elválaszthatatlanok lettünk, Bella és Gellert pedig a kistesóim lettek. Minden jól ment addig, amíg rá nem jöttem Rodolphus valódi céljára. Nemcsak otthont adott a családomnak, hanem a feketmágusokat akart belőlünk nevelni. Mikor rájöttem, nagyon kiakadtam, és rendesen összevesztem Domiannel és Grishával is, akik Rodolphus eszméjét követték. Azonnal otthagytam csapot-papot, és amikor nem a Roxfortban töltöttem időmet, egyik már végzett roxforti barátnőmnél, Camille Blakelynél laktam. Minden erőmmel azon voltam, hogy akadályozzam Domianéket, de sajnos Ryanékhez túl későn érkeztem. Mikor odaértem, már Camille is ott volt, és csak Ryan és Lucy voltak életben. Attól a naptól fogva gyötört a bűntudat, amiért Domianék ki tudtak játszani, ezért jelentkeztem a Mágiaügyi Minisztériumba aurornak, ám a vizsgám után inkább elfogadtam egy tanári állást a Roxfortban, hogy majd megvédhessem Ryant, amikor már idejár. És most itt vagyunk. Domian újra felbukkant, és csak annyit tehetek, hogy védelek titeket, ahogy tudlak.