Don't Cry! [Szünetel]

4.Fejezet

Levi és én egy nyugodt helyen sétáltunk. A madarak nyugtató éneke, a lágy őszi szellő és az aranysárgába, vörösbe és barnába burkolt táj. Kell ennél több? Szerintem nem. Kellemes és egyben nyugtató volt.

-Szóval, miért tűntél el napokra?-törte meg a csendet és számomra nyugtató pillanatot végül Levi.

-Ezt egy kicsit nehéz lesz elmondanom, de megpróbálom.-lábaim remegni kezdtek, mert szégyelltem magam.

-Nem kell sietned. Ráérünk.

-Az egész az első nap kezdődött, de nem azért tűntem el. Nem tudom, hogy hallottad e mi történt első nap.

-Az egész egyetem tud róla.

-Értem...De mint mondtam nem emiatt tűntem el. Mire haza értem addigra már az apám fülébe is eljutott a hír. Kérdés minden nélkül- nyeltem egy nagyot-nadrágszíjjal elvert.-Levi megtorpant. Meglepődött tekintetét rám emelte. De mielőtt megszólalhatott volna folytattam.

-És itt még sajnos nem végeztem. Este elfelejtettem bezárni a szobám ajtaját. És nem csak sokat ivott, de még...be is volt drogozva.

-Mit csinált veled (K/N)?-nem tudtam tovább a szemébe nézni. Inkább a cipőm orrát vizsgáltam, mintha olyan érdekes lenne. Levi elém lépett és megfogta mind a két karomat. Megkérdezte újra, meg újra. Minden egyre homályosabb lett attól a könnytől ami a szemembe gyűlt. Amint legördült az arcomon, minden újra élénk, színes lett. Ő végig csak a kérdést hajtogatta. Válasz képen csak a mellkasába fúrtam a fejemet és szorosan magamhoz öleltem. Először nem reagált semmit, majd ő is szorosan magához ölelt.

-Én nem akartam, de...de ő mégis...mégis megtette.-Levi-t még jobban magamhoz szorítottam. Ő is még jobban magához húzott és elkezdte simogatni a fejem.

-Mond, hogy nincs semmi más ezen kívül!

-De van. Másnap reggel bementem abba a kávézóba ahol dolgozom. A kezem elkezdett remegni, így hátra mentem és lepihentem ott egy kicsit. Majdnem két óra alvás után felébredtem. A kéz remegésem sajnos nem múlt el. Sőt! Rosszabb volt. A fejem is zúgott. Megpróbáltam felállni, de két-három lépés után összeestem. Nem sokkal később a kórházban keltem fel.

-Miért remegett a kezed?

-Azt mondták, hogy a stressztől.-nem csak attól volt. A sok vér amit elvesztettem...az is sokat rátett. Ezt nem mondhatom el Levi-nak, hogy megvágtam a kezem, nem is egyszer. Biztos, hogy itt helyben leüvöltené a fejem. Vagy talán nem? Talán megértene? Akkor sem fogom neki elmondani.

-Ezenkívül...

-Még mindig van?

-Sajnos igen. Amit most mondok az az után történt, miután kiengedtek a kórházból. Az egyik munkatársammal Emily-vel, haza felé tartottunk egy hosszú nap után és már sötét volt. Egy részeg fickó fegyverrel a kezében arra járkált. Engem akart lelőni, de Emily-t találta el a lövedék. Mint kiderült az a részeg alak az apám kollégája, akit megkért rá az apám, hogy vigyen haza, ha nem megyek akkor ott helyben megölhet.-Levi csak halkan szitkozódott. Soha nem hallottam és nem is láttam még ennyire dühösnek.

-És most Emily lányára is én vigyázok.

-Ugye nem hibáztatod magad a halála miatt?-tolt el magától és nézett a szemembe.

-Szerinted?

-Nem a te hibád volt.

-De akkor is magamat fogom hibáztatni.-Levi csak sóhajtott egyet.

-Közel állt a szívedhez?

-Igen. Mondhatni, ő volt a legjobb barátom. Még amikor csak gimis voltam már akkor ismertem.