Don't Cry! [Szünetel]

12.Fejezet

Az idő csak úgy elpörgött. Nem régiben még a szeptembert próbáltam túl élni most meg díszítjük az épületeket Karácsony alkalmából. Egyszerűen hihetetlen. Most tapasztaltam meg igazán az a "mondást", hogy jó társaságban hamar telik az idő. Jelen helyzetemben megtapasztalhattam saját bőrömön. A kapcsolatom mindenkivel erősödött idén. A legtöbbektől dicséretet kapok, miszerint ilyen jól teljesítek az egyetemen, miközben egy hiperaktív kölyköt tartok magam mellett. Azt meg kell hagyni, hogy mindenki kedveli őt, amin meg sem lepődöm az az, hogy Hanjival hihetetlen jó kapcsolatot ápol, melynek következtében minden délután vendégemként láthatom, ami ma sincsen másképp.

A lakásban kialakult káoszt próbáltam rendbe tenni (a házi munkával kicsit el vagyok maradva), miközben azokat az eszmélet váltásokat hallgatom, ami Lilla szobájából hallatszódnak ki. Néha meg-meg állok az ajtó előtt, de csak akkor, mikor Lilla szobájából az ő kacaja hallatszódik ki. Nem is tudom mikor hallottam, így nevetni vagy mikor láttam őt ennyire őszintén mosolyogni  és ilyen őszintén boldognak. Mellette én is rengeteget változtam, ami elméletben az én előnyömre fordítható, legalábbis a többiek elmondása szerint, de én is érzékelem saját magamon. Nem érzem tehernek, azt, hogy reggel felkeljek, mert úgy érzem van kiért és van miért felkelnem. A napom nem komoran vagy sírással telik, hanem mindig történik velem valami olyan, amin nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el vagy ne nevessek fel.

Csak, hogy egy picit róla is szó essen. Erennel való kapcsolatom eléggé átment egy bizalmas kapcsolatba. Hanji szerint szikra van köztünk. Erre a mondatába mindig fülig pirulok. Ez viszont akkor nem előnyös helyzet számomra, ha maga az a személy is jelen van, akiről jelenleg szó van. Nem telik el úgy nap, hogy ne beszélnénk egy-két mondatot. Vagy ő keres engem vagy én őt, ez változó. Attól függ, hogy melyikünknek milyen órája van, ami az én esetembe változott.

Eleinte gazdasági hallgató voltam, de ez alatt az egy és negyed év alatt rájöttem, hogy nem annyira szeretnék ebből diplomát, ezért sikeresen átírattam magam jogira. Ami pedig még csak a jövő zenéje az a orvosi. De az nagyon az élettől függ, hiszen sosem tudjuk előre, hogy mit szán nekünk a sors, így azzal kapcsolatban még agyalok. Ugyanis az együtt járna egy nagyobb költözéssel is, aminek nem szeretném Lillát is kitenni. Mindegy is. Majd meglátjuk.

Ismételten Lilla nevetése hallatszott fel, amire kénytelen voltam elmosolyodni. Rá két percre kinyílt az ajtó és Hanji lépett ki rajta.

-Elaludt.-csukta be maga után.

-Nem csodálom. Már amikor haza értünk akkor mondta, hogy fáradt volt.-néztem fel laptopomból, amin a jegyzeteim rendezgettem a kávém társaságában.-Te is kérsz?-biccentettem a bögre felé.

-Elfogadok egyet nagyon szívesen.-mosolygott rám kedvesen, miközben levette szemüvegét és megtisztította. Csináltam neki is egy italt, amit elé raktam.

-Köszönöm!-kortyolt bele.

-Szívesen!

-Nem bántad meg, hogy átmentél másikra?

-Nem. Semmi megbánás nincs bennem. Nem kavarognak olyan gondolatok a fejemben, hogy talán rosszul döntenék magammal kapcsolatban. Kiderült, hogy a gazdálkodási vonal nem egy nekem való irány.

-Azért jobb úgy dönteni, hogy tudod mi illene hozzád nem?-nézte az italát az előttem ülő.

-Igen. Egy kicsit meg tudja könnyebbíteni az ember dolgát, ha egy minimálisan is tisztában van magával.-kavartam meg az előttem lévő bögre tartalmát.-Annyiból jobb, hogy bekerültem egy teljesen másik környezetbe, de közben nem veszítettelek el benneteket sem.

-Ahwwwwwww ez irtózatosan cuki volt amit mondtál!!!-kezdett el visítani, de a szájára tettem a kezem és mutató ujjam szám elé helyeztem ezzel jelezve felé, hogy maradjon csendben mert Lilla alszik.

-Oh, tényleg! El is felejtettem!-halkult el.-Lassan mennem kéne, vagy az utolsó buszt is lekésem.-állt fel az asztaltól.

-Rendben.-álltam fel én is, és kíséretképpen kisétáltam vele az ajtóhoz.

-Köszönöm, hogy a ma délutánomat is itt tölthettem.-bújt bele kabátjába.

-Én köszönöm, hogy itt voltál!-mosolyogtam rá.-Szólj ha hazaértél!-szóltam utána, mire bólintott, majd intett egy utolsót és elindult lefele a lépcsőn. Én becsuktam a bejárati ajtót, majd a konyha felé vettem az irányt, ahonnan elpakoltam a cuccaim, meg elmostam a két bögrét, majd lekapcsoltam a villanyt a kis helyiségben. Mindezek után meglátogattam a fürdő szobát, melyből immáron a pizsimben léptem ki. Jól esett ez után a hosszú nap után felfrissülni egy kissé. Beágyaztam, benéztem Lillához, és abban a pillanatban érkezett üzenetem Hanjitól. Nehéz szemhéjakkal bújtam ágyba és hagytam, hogy magába szippantson az álmok világa.

Az ébresztőm reggel nagyon hangosnak és fájdalmasnak hatott a csendes lakásban. Kinyomtam, majd erőt merítettem a bútor elhagyásához. Lassan kibattyogtam a konyhába, ahol a kávégépet bekapcsolva vártam, hogy lefőzze a reggeleim megmentőjét.  Miután elfogyasztottam italomat a fürdő felé vettem az irányt, ahol lefürödtem és felkötöttem kontyba a hajam. Ránéztem a telefonomra, hátha jött valakitől bármilyen üzenet és teli találatom volt, ugyanis Eren neve a telefon kijelzőjén díszelgett. Egy egyszerű 'Jó reggelt!' üzenet, de nekem a gyomrom, amilyen gyorsan csak tudott görcsbe rándult. Nem ez az első alkalom, hogy bármilyen üzenetet kapok tőle, de mégis minden alkalommal eléri, hogy újra belé szeressek. Válaszoltam neki, majd Lilla szobája felé lépkedtem. Szerencsére ma elég csak kilenckor megjelennem, így nem kell Lillának nyitásra az oviban lennie. Annyi biztos, hogy a péntekei egy kicsit nyugisabbak lesznek, mert nem kell valami korán mennem. Ez által neki sem. De vannak így is nehezítések, melyek nem tudom, hogy hogyan is lesznek megoldva. Lilla kómásan ült fel az ágyán, melynek én is a szélén ültem.

-Bárcsak mindennap elég lenne ekkor kelnem!-nyújtózkodott.

-Hidd el nekem is jobb lenne téged nem hajnal ötkor kelteni.-simítottam meg arcát óvatosan.

-De nem is baj, hiszen már nem sokáig kell majd ezt játszanunk.-ült bele az ölembe, és bújt szorosan hozzám.

-Megtudhatnám mire gondolsz?-húztam fel a szemöldököm.

-Arra, hogy szeptemberbe kezdem én is a sulit akárcsak te.-nézett rám azokkal a gyönyörű szemeivel.

-És komolyan gondoltad, hogy majd hagyni fogom, azt, hogy egyedül menjen egy hét éves gyerek?

-De...

-Nincs de Lilla. Van még időn ilyeneken agyalni. Nem valami sok, de van.

-Remélem nem olyan lesz, mint az óvoda.-fonta össze maga előtt kezeit.

-Miért mi bajod az ovival?

-Egyszerűen már unalmas egész nap játszani. Kell valami kihívás!

-Ezt a kis időt már fél lábbal is ki fogod bírni.-simítottam végig a hátán.

Igen. Jelenleg az egyik ilyen bonyolultabb dolog az Lilla beiskoláztatása. Már nagy korú vagyok, de hivatalosan nem vagyok még a gyámja. Arra majd csak tavasszal kerül sor, mikor is bíróságon kimondják, hogy Lilla édesapja vagy én leszek a kislány gyámja. Bár a nagymamája és én is azon szurkolok, hogy én "nyerjem" az ügyet mégis van bennem egy olyan, hogy akár mennyire szeretném nem én, hanem a másik fél arat győzelmet. Még ha ez egy ember formájában is van. Szorosan összebújtunk, majd ő a fürdőbe én pedig a konyhába mentem reggelit csinálni. Reggeli után mind a ketten felöltöztünk és volt egy kis szabadidőnk. Lilla mesét, én pedig a jegyzeteimet néztem, mikor megcsörrent a telefonom.

-Haló!-köszöntem bele.

-ÚRISTEN (T/N)! HATALMAS HÍREM VAN! AZONNAL TALÁLKOZNUNK KELL!-üvöltött a vonal másik végén lévő fél. Olyannyira, hogy a fülemtől kénytelen voltam elemelni a készüléket.

-Beszélj már halkabban!

-Ja bocsi! Tudunk találkozni?

-Persze. Fél kilenckor a szokásos helyen?

-Uhum.