Don't Cry! [Szünetel]

2.Fejezet

Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam. Egész éjjel a karomat néztem amin hagytam, hogy egyre több és több vér hagyja el a testemet. Ha elállt akkor újra megvágtam a kezem. Reggel ötkor bekötöttem és eltakartam. Nem hiányozna a barátaim aggódása és az sem, hogy Levi kioktasson vagy ha rosszabb napja van egyszerűen leordítson. Fél hatkor készen elindultam az egyetem felé. A főkapun beléptem és egyenesen a kert felé indultam. Ott a tó mellett leültem és elkezdtem rajzolni. Igazából semmi kedvem nem volt ide bejönni. De jobb volt itt mint otthon.
-Szépen rajzolsz!-hallottam meg Eren hangját mögöttem.
-K-köszi.-dadogtam. Leült mellém és végig azt nézte ahogyan rajzolok. Megnyugtató volt a közelében lenni. Azt éreztem, hogy mellette nem eshet bajom. De miket is beszélek? Erent nem érdeklem. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy Eren mellettem van. Minden kép beugrott a tegnap történtekről. Arra lettem figyelmes, hogy kezem megállás nélkül remeg. Lefogtam azt, de nem állt el a remegés. Eren is ráfogott a kezemre.
-Minden rendben?
-P-persze-erőltettem az arcomra egy gyenge mosolyt.
-Biztos?
-Biztos! És ha most megbocsátasz!-raktam el a cuccaim és ott hagytam. Tudom, hogy hülyeséget csináltam, de nem bírtam tovább. Egyenesen a mosdóba mentem, ahol ledobtam a táskámat, neki döntöttem a hátamat a falnak és összeroskadva keserves zokogásba kezdtem. Nem sokkal később kopogtak a lány mosdó ajtaján.
-(K/N) jól vagy?-megtöröltem a szemeimet és kiléptem az ajtón.
-Igen.
-Te sírtál?-vált aggódó hangnembe.
-Nem! Dehogy!-mosolyt nem sikerült magamra erőltetnem, helyette egy könnycsepp préselődött ki a szememből. Eren letörölte ujjbegyével, miközben végig az arcomat kémlelte.
-Figyelj Eren! Én most megyek-léptem hátra egy lépést.
-De...ne menj!-kapott utánam ami miatt nagyon megrémültem. Mindenről az apám tehet! Eren rémülten elengedett, én pedig benyúltam a táskámért.
-Ne haragudj!-majd gyors léptekkel elhagytam az épületet. Mielőtt végleg elhagytam volna az egyetem területét, belebotlottam Leviba.
-Tch! Nézd hová lépsz!
-Bocsi-majd tovább is mentem. A városközpontba igyekeztem, ahol van egy csoda szép szökőkút. Mindig ide járok ki ha valami baj van. Leültem az egyik padra és a szökőkutat figyeltem. Majd sétálgattam és végül beültem abba a kávézóba, ahol hétvégente dolgozni szoktam.
-Sziasztok!-léptem be a kávézóba.
-Szia (K/N)! Hát te?
-Inkább nem szeretnék beszélni róla-álltam oda a pulthoz.
-Mit adhatok?
-Egy lattet.-helyet foglaltam az egyik asztalnál és vártam míg Emily elkészíti a rendelésem. Kihozta a kávémat és leült velem szembe.
-Minden rendben? Olyan sápadt vagy.-fürkészte aggódva az arcomat.
-Semmi bajom, csak egy szemhunyásnyit sem aludtam.
-Hogy hogy?
-Egyszerűen nem jött álom a szememre.-kortyoltam bele a lattemba.
-Egyetem, hogy megy?
-Ne is kérdezd! Borzalmas! Pedig még csak ma lenne a második nap.
-Hogy érted azt, hogy csak lenne?
-Szerintem kihagyom.
-De nem fognak rossz szemmel nézni rád?
-Majd én azt megbeszélem az igazgatóval. Ezen te ne aggódj!
-Te tudod-vont vállat Emily. Pár percig csak néma csendben ültünk, mikor a kezem újra remegni kezdett.
-Már megint!-morogtam magam elé miközben remegő kezemet szorítottam le.
-Úristen! Hívok egy orvost.
-Nem! Emily nem kell orvos. Ha pihenek elmúlik.
-Akkor gyere (K/N)! Hátul le tudsz dőlni pihenni.
-Rendes tőled, hogy segítesz-mosolyodtam el halványan. Felkapta a táskámat és elindult hátra. Hátul vannak az öltözők, ahol ilyen párnás padok vannak. Abból összetoltunk egy párat, arra ledőltem és megpróbáltam pihenni.

*** 

Két órát sikerült pihennem. Remegő kezekkel és remegő lábakkal ültem fel, mikor Emily benyitott.
-Pont most akartam megnézni, hogy fent vagy e.
-Mint látod, fent vagyok-néztem az ölembe ejtett remegő kezemet. Emily leült mellém és ő is a kezemre nézett.
-Azt mondtad, hogy ha pihensz akkor elmúlik-esett teljes pánikba. Erre csak sóhajtottam és megpróbáltam felállni. Két-három lépés után nemes egyszerűséggel a földre zuhantam ájultan.

***

Fogalmam sincs, hogy mennyit lehettem ájultan a földön, de az hallottam, ahogyan Emily már-már sírva kiabálja a nevemet. Lassan kinyitottam a szemeimet, de a lámpa fénye égetően hatolt az íriszeimbe. Mindenem fájt. Azt hittem, hogy ott fogok meghalni a fájdalomtól. Bár, sokkal jobb lenne a halál, mint ebben a kegyetlen és velejéig romlott világban élni. Gyenge vagyok? Nem tagadom.
-(K/N)!
-Mi az?
-Neked vérzik a kezed-erre a kijelentésre felültem és az említett testrészemet az ölembe raktam.
-Ne haragudj (K/N), de én most hívok egy mentőt!
-Nem kell Emily!
-Két órával ezelőtt is hallgattam rád, de ez most már nem játék!-Emily kiment telefonálni, én meg elterültem újra a földön és hagytam, hogy a sötétség magába szippantson.

***

Hihetetlenül idegesítő gép csipogásra keltem. Nem tudtam eldönteni, hogy a fejem vagy a fülem fáj jobban. Az orromat erős fertőtlenítő illat csapta meg. Ekkor rájöttem, hogy kórházban vagyok.
-(K/N)! Végre magadhoz tértél!-hallottam meg magam mellől Emily hangját. Erre egy orvos nyitott be.
-Szeretnék csak a beteggel beszélni-szögezte szavait Emilyhez, aki azonnal el is hagyta a szobát.
-Dr. Groober!
-Üdvözlöm (V/N) kisasszony! Megkérdezhetem, hogy a kezén miért vannak vágások?-nem válaszoltam. Erre a kérdésre még nem tudtam válaszolni. Pedig sokkal egyszerűbb lett volna, de nem mertem. Féltem attól, hogy ha az apámhoz eljut a hír, akkor mit fog tenni.
-Rendben! Ha nem akar válaszolni akkor nem kell.
-Doktor úr?!
-Igen (V/N) kisasszony?
-Meddig kell még itt maradnom?
-Körülbelül három napot.
-Köszönöm dr.Groober!
-Nincs mit (V/N) kisasszony!-majd a doktort Emily váltotta fel.